Év elején

Amikor már azt hiszed, hogy kezdesz sínre kerülni, látod, hogy merre mész és reméled, hogy oda is érsz, biztos, hogy jön valaki, aki beletojik a terveidbe...

Nem akarok én sokat, de tényleg, se lottó ötöst (bár egy kis tőkeerősítés jól jönne), se kacsalábonforgó palotát (elég, ha a házat rendben tudom tartani), de azért egy normális párkapcsolatot nem bántam volna. Meg, ha úgy zárul az év - és kezdődik az új -, hogy van egy. 

Volt. Van. Hogy normális-e, azt nem hiszem. Még mindig hárman vagyunk benne - a pasim bántalmazó kapcsolatból jött, még nem gyógyult ki belőle és az exe nehezen fogja fel, hogy már nincs mit keresnie nála. Eleve kétségeim voltak, hogy nem kellene-e Bének előbb meggyógyulnia, csak aztán beleugrani egy új kapcsolatba, de azt mondta, neki segít, ha van mellette valaki. Csak éppen az én idegeimet is cincálja az ex a viselkedésével, és mivel volt már szerencsém ehhez a típushoz és ismerem jól, nem akarnék sokáig még csak a virtuális közelében lenni se. 

Sajnálom Bét, nagyon kedvelem - nem, szerelemről szó sincs (egyelőre és ha rajtam múlik, sose lesz, mondjuk, senkivel) -, és igyekszem mindent megtenni, hogy jobban érezze magát és gyógyuljon. De nem tudok helyette gyógyulni és nem akarok én is tönkremenni ebben a kapcsolatban. Szakemberre lenne szüksége - egy nárcisztikus (igazi, nem divat-) kapcsolatból nem fog egyedül meggyógyulni. De ellenkezik, bízik magában, csakhogy látom, hogy nem fog menni. 

Ráadásul itt a betegsége is, aminek a létét makacsul igyekszik tagadni: nem is az, csak hasonló... 

Itt ülök kétségek között, egy év kezdetén, amiről azt reméltem, hogy végre könnyebb és vidámabb lesz, mint a tavalyi volt. Próbálom elhitetni magammal, hogy nem vagyok görény, ha azt mondom Bének, hogy nekem így nem kell ez a kapcsolat. Hogy igenis elvárhatom tőle, hogy ha velem akar maradni, akkor menjen terápiába, kérjen segítséget és vizsgáltassa ki magát egy rendes orvossal (a kórházi a lehető legrövidebben intézi el, se infók, se alternatív módszerek, se biztatás), hogy én is megtudjam, mire számíthatok hosszú távon, ha vele maradok. Hogy eldönthessem, vállalom-e, amire számíthatok. 

Addigra talán az is kiderül, hogy szeretem-e annyira, fontos-e nekem annyira, hogy vállaljam, bármi jön is. Vagy csak a gondoskodó, "majd én megoldom"-énem munkál bennem, amikor segíteni akarok neki...

És remélem, hogy mindeközben nem esek szét...

November - NaNoWriMo

Tavaly is bele akartam vágni, újra, de aztán semmi sem lett belőle. Úgy érzem, hogy most van hozzá elég energiám, ötletem és kedvem is. Még nem tudom biztosan, hogy vicces lesz-e a hangnem vagy komolykás, még az lehet, hogy egy kicsit ez, egy kicsit az. Mélységes igazságokat és bölcsességeket nem fogok beletömni - nem szokásom -, de igyekszem, hogy ne legyen nagyon könnyű se. Szóval, lesz vele dolgom.

A sztori fejben megvan, a karakterek alakulnak. Most már neki kéne állnom írni is. Igaz, az első két bekezdés már elkészült...

Vasárnap

Most pedig kéne sütnöm valamit. A pizza már megvolt tegnap, sütin lenne a sor. Ha már vasárnap van. 

És úúúgy utálom az állandó kedélyhullámzást! A B-komplextől meg majdnem megfulladtam.

Zajlikazélet...

Hullámzás

Vagy örvény, nem is tudom, melyik. Ahogy azt se, hogy magam miatt vagyok levert, kedvetlen és motiválatlan vagy a környezet az, ami lehúz. Az ország, amiben élek. A világ, ami körülvesz. 

Egyre kevésbé bírom lélekkel a körülöttünk zajló eseményeket. Olyan jó lenne "csak úgy" élni, foglalkozni a magam kis dolgaival abban a megnyugtató tudatban, hogy a világ - na jó, elsősorban az ország - jó felé halad, hogy fejlődünk, amiben csak lehet és mindent megteszünk - megtesznek, akik döntési helyzetben vannak - azért, hogy a gyerekeink és az unokáink is itt akarjanak majd élni. De hiú ábránd marad mindez. Már a Nagy is - aki amúgy elég béketűrő természet - eljutott odáig, hogy talán külföldre kellene menni dolgozni-lakni...

Mondhatnám, hogy menjen, menjenek, én maradok, nekem már mindegy. De nem, nem az. 

Szeretem ezt a házat, a kertet, ami lassan olyanná növeszti magát, amilyennek látni szeretném. Szeretem a környező dombokat, a kilátást délre, az erdőt a közelben és távolabb, ahová bármikor kimehetek járni egyet a kutyával. Vagy egyedül - bár ez, amióta itt van Csibész, egyre ritkábban opció. 

És ne mondja azt senki, hogy nem kell a politikával foglalkozni, ne hallgassak híreket, törődjek csak a magam dolgával. Nem jön össze, ha akarom se. Nem vagyok vak, se süket, a hírek körülvesznek a buszon, az idióta plakátokon, az elkapott beszélgetésekben. Visszaköszönnek a vicces tartalmakban is. És nem tetszik, amit látok, hallok. 

Remetének kéne lenni valahol, egy erdő mélyén, a kis komfortos hordócskámban. Persze árammal és vízzel, mert ahhoz már hozzászoktam. Meg legyen net is, ha posztolni szeretnék a blogomba. Valamelyikbe.

És jó lenne, ha segítene valaki vagy valami, hogy elfelejtsem azt az önző és hiú hímneműt, aki a viselkedése dacára is hiányzik...

Csalódás büszkeséggel

Amire más büszke lenne, attól ő megsértődik. Annyira, hogy inkább szakít velem. Semmi nem számít, se az, ami addig volt, se az, ami még lehetett volna. Csak a sértődöttsége marad, amiben mintha egy kis irigység is lenne. Mert én megcsináltam, amit ő nem, sőt, eszében se volt, de azért rám haragszik. 

Sajnálom, hogy így áll hozzá, sajnálom, hogy megbántottam, pedig csak örömöt akartam szerezni neki. Fáj, hogy csak saját maga számít, én nem. 

Sajnálom, hogy így ért véget. 

Soha többé nem ajánlok senkinek semmit.

Év vége

Mindjárt jövőre lesz, hihetetlen, milyen gyorsan elment ez az év is. Nagyjából mindenki ezt mondja, én meg így is érzem. Nem tudom, miért, valahogy az elmúlt három év mintha egymásba csúszott volna, valamiről, amiről azt hiszem, hogy idén tavasszal történt, utánanézve kiderül, hogy tavaly vagy épp tavalyelőtt volt. Mintha a Covid miatti bezártság, a mindennapjaink rendjének felborulása az időt is összekuszálta volna.

No de ebből az évből már csak két nap meg egy kicsi van vissza, illik ilyenkor visszarévedni az eltelt hónapokra, mi minden is történt velem. Mondjuk, "illikből" semmit sem szoktam csinálni. Csak most olyan hangulatom van.

Olvasás: Idén 27 könyvet olvastam el, kettő van folyamatban, azok áthúzódnak januárra. A komolyabb olvasnivalók közül az Ahol a folyami rákok énekelnek (Delia Owens), a Kis tüzek mindenütt (Celeste Ng) és Zelei Anna dendrológiai-természetvédelmi könyve, Az elveszett erdő tetszett legjobban. A könnyedebbekből A postás mindig kétszer csenget (James N. Cain), A Jekyll-rejtély (Robert Masello) és A Jane Austen-küldetés került be az első háromba. De mivel csak jó könyveket olvasok (a nem jókat abbahagyom), nem bánom a többit sem. 

Jövőre szeretnék kevesebbet ülni mindenféle monitor előtt és többet könyvvel (Kindlivel) a kezemben. Alapanyag van bőven, jövőre úgyis kb. nullára kell csökkentenem a könyvvásárlást a várhatóan még magasabb infláció miatt...

Írás: Három év után újra megjelent egy mazsolám egy antológiában. Holnap estig küldhetek be újabbat a jövő évi Moly-antológiába, de még vacillálok. Kínkeservvel rövidebbre vágtam egy régebbi kedvencemet, és még nem döntöttem el, melyik ötletemből írjak 5000 karakteres sztorit. Olyan kevés az az ötezer karakter! 

Ahogy az olvasást, úgy az írást is szeretném jobban előtérbe helyezni jövőre.

És még itt van a tanulás is. A tanfolyam, ami várhatóan nyár elejéig fog tartani. Jó lesz jobban beleásni magam a témába.

A melóról és a családról már ne is beszéljek. A Nagy meg a Kis huligán még mindig velem lakik, de néha olyan jó lenne (pár napig legalább) egyedül lenni! Nyárra ki kell találnom egy hosszabb túrát, ahová csak magammal megyek el...

Na de addig is, boldog petárdát mindenkinek, aztán zsupsz!, bele 2023-ba...

Hófehér

Megérkezett, végre a kezembe foghattam. Valahogy mégse vagyok elégedett. (Már írtam a másik novelláról, nem akarom ismételni magam.) De azért köszönöm a gratulációt mindenkinek, aki látta a bejegyzésemet róla a közösségi oldalakon, és remélem, lesznek olyanok is köztük, akik megveszik a kötetet - nem csak miattam. 

A molyon pedig elkészült az alkotói oldalam - olyan fura ezt így leírni! Persze büszke vagyok magamra egy kicsit - mert elégedett már nagyon régen voltam. Szigorú vagyok magammal, na! És haragszom is a lustaságomért, azért, hogy hagyom a hangulataim által vezérelni magam, ami azt is jelenti, hogy írás helyett csak heverek a kanapén, limonádét nézek a tévében és kesergek hol ezért, hol azért. (Mint most.) 

Nagyon remélem, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor nem hagyom eltéríteni magam holmi lelki nyavalyákkal az írástól - talán már ma este. Gondolatban már kész bekezdéseket hoztam össze, papírra (laptopba) is kéne vésni végre...