2016. augusztus 20., szombat

Zárás előtt

(Egy pályázatra írtam, de végül mégsem ezt a mazsolát küldtem be. Így nyugodtan megmutathatom mindenkinek:)

Gondolatban már az esti teámat szürcsölgettem otthon, miközben fél szemmel rejtvényt fejtettem, a másikkal meg a boltot sasoltam, ahol két csitri sutyorgott a kekszes polc előtt. Csak reménykedtem, hogy zárás előtt fél órával már nem téved be senki más, nyugodtan lehúzhatom a nem létező rolót. Másrészt pedig nem bántam volna, ha a két leányzó nemcsak nézelődik, hanem a kasszát is gyarapítja egy kis apróval.
Na szóval, a skandi vége felé jártam már, két meghatározás között átfutott az agyamon, hogy lassan zárhatom a pénztárt – mert mérget mertem volna rá venni, hogy a lányok végül üres kézzel mennek el, hisz nagyobb eséllyel vitatták meg a szerelmi életüket, mint azt, hogy kakaós vagy vaníliás kekszet vegyenek-e nassolni –, mikor a félhatos hírekbe kezdtek a rádióban. Tudod, az a fajta szokásos hírhalom volt, amire az ember csak legyint – kár is meghallgatni, csak csömöröd lesz a sok politikai hercehurcától, balesettől és gyilkosságtól vagy ami éppen műsoron volt aznap. De megütötte a fülemet egy mondat egy rakás balekról, akik fennragadtak valami léghajóban – na, mi is az, várj csak! -, ja, hőlégballon, amolyan városnézős, tudod! A bemondó azt ecsetelte, hogyan libegett az a húsz szerencsétlen Berlin fölött húsz percig, amikor nyílott az ajtó, és bejött egy vevő.
Csak odabólintottam, de rá se néztem rendesen, lekötötte a figyelmemet a hír, főleg, hogy a húszasok ilyen szépen sorakoztak benne. Ráadásul húsz perc múlva lett volna hat, mire a hírek végére ért a náthás hangú hölgyemény, és félhangon megjegyeztem magamnak, hogy ez a húszak ideje, nicsak, hogy összejöttek!
A hírek után felhangzott az első recsegő taktus egy slágerből – ki tudja kiismerni magát ezek között, mind egyforma, hiába, na, a hatvanas évek nótái voltak a legjobbak! –, és a vevő épp ezt a pillanatot választotta az elém sodródásra. Fel se pillantottam, csak becsuktam a rejtvényújságot, ledobtam a pénztárgép alatti polcra, és közben megkérdeztem, mit adhatok.
Akkor néztem rá, amikor nem kaptam választ.
Tudod, milyen türelmes ember vagyok, másként nem is lennék jó kereskedő. Akkor se, ha nem ismertem volna meg a három év alatt, mióta itt nyitottam boltot, a falu teljes lakosságát. Hisz hozzám járt szinte mindenki a ráérős nyugdíjastól a viháncoló iskolásokig. Még azok is be-beesnek hozzám, akik a városban intézik a napi bevásárlást. Van, akit a csoszogásáról ismerek fel, a pattanásos tiniket az egyedien egyformára színezett-fésült hajukról tudom megkülönböztetni egymástól. Az arcmemóriám nem a legjobb, tudod, de hangról, testtartásról, járásról mindenkit felismerek.
Na de visszatérve arra a napra, ahogy a nő ott állt a pult előtt – mert rögtön tudtam, hogy egy nő áll előttem, hiába húzott magára jellegtelen, fekete, bő pulóvert és suhogós tréningnadrágot –, szótlanul bámulva, éreztem, hogy valami nem stimmel.
Nem is jöttem rá azonnal, hogy miről van szó, mert a pénztárgép eltakarta a kezét. Az arcából se láttam sokat, úgy elrejtette a szája elé húzott kendő. Gondoltam, talán megfázott, és nem akarja, hogy elkapjam a bacilusait. Igazán kedves tőle, hogy másokra is gondolt, becsülendő tulajdonság manapság. Még el is mosolyodtam a gondolatra, hogy a tyúklábmintás pamut megállítja a felém száguldó bacikat, amikor ama bizonyos kendő mögül goromba hang tört elő:
- Ne vigyorogjá’ má’, add ide a lóvét!
- Tessék? – ráztam meg a fejem, mert el se akartam hinni, hogy azt hallottam, amit a fekete jelenés kiejtett a száján. – Mit akar?
- A pénzt, te elhízott tehén! Ide bele, a szatyorba! – azzal egy gyűrött, zöld nájlon szatyrot tolt elém, a pénztárgép mellé.
Tudod, hogy nem vagyok hiú, legalábbis nem jobban az átlagnál, de ez az „elhízott tehén” a lelkembe taposott. Főként azért, mert éppen egy sikerrel kecsegtető fogyókúra közepén jártam, túl hat kiló mínuszon. Kezdtem magam formás nőnek érezni, és akkor jön ez a félresikerült betyár, és letehenez! Azt hiszem, megbocsátható, hogy felment bennem a pumpa.
- Miből gondolja, hogy akár csak egy fillért is hajlandó vagyok a rozzant szatyrába rámolni? – kérdeztem egy egészen kicsit emelt hangon, csípőre tett kézzel. A szemem sarkából láttam, hogy a két lány megszeppenve, kikerekedett bociszemekkel bámul ránk a bolt túlsó végéről. Gyanítottam, hogy a rabló nőszemély addig nem vette észre őket, és reméltem, hogy ez így is marad. Más se hiányzott volna nekem zárás előtt negyedórával, mint egy túszdráma.
A nő feljebb emelte addig takarásban lévő balját, és megláttam a benne szorongatott, hosszú és élesnek látszó pengéjű konyhakést.
Ahogy tekintetemet a késről a bosszús szempárra emeltem, megpróbáltam kitalálni, kivel is állok szemben. Említettem, hogy mennyire pocsék az arcmemóriám, és hiába fürkésztem a fáradtbarna, ráncos kis táskákkal keretezett szemeket, egyetlen név se ugrott be róluk.
A nő megunni látszott mozdulatlanságomat, és rekedten cselekvésre szólított fel:
- Na, rakjad má’ azt a pénzt, nem érek rá egész nap!
Teri! – ugrott be hirtelen. Hiszen ez a Teri! A nyugdíjas hátébé, akit a férje majd’ negyven év házasság után hagyott el – no, nem egy fiatalabb nőért, hanem a nyugodt, gondtalan agglegény élet ígéretéért. Teri, aki azóta is szidja a jóembert, ahol tudja, és aki öregségi nyugdíjából és zöldségtermesztésből próbál megélni. Teri, akihez az időjárás se volt kegyes, mert idén alig termett valami a kertjében.
- De Teri, mégis, hogy gondolod ezt? Jobban tennéd, ha hazamennél, és ígérem, nem szólok senkinek!
A kés megbillent a májfoltos kézben, a barna szemek kitágultak a meglepetésről, de a hang egy árnyalatnyival se lett barátságosabb:
- Miféle Teri? Hogy lennék má’ Teri? Ide a pénzt, azt megyek!
A nyomaték kedvéért felém bökött a késsel, és beláttam, hogy szavakkal itt már nem megyek semmire. Megcsóváltam a fejem, és kinyitottam a kasszát.
- Jól van, ha ragaszkodsz hozzá! Nem sok a bevétel, de legyen a tiéd! Nesze!
Belegyűrtem a még meg se számolt ezreseket, ötszázasokat, a néhány ötezrest a szatyorba, és Teri felé toltam.
- Az aprót is! – csattant a hangja.
Ha kevésbé vagyok fegyelmezett, bizony, felnevettem volna, de gyanítottam, hogy ez nem szolgálná az ügy mielőbbi befejezését. Inkább marokra fogtam a százasokat, kétszázasokat és a kisebb címletű fémpénzeket, és bezúdítottam a szatyorba. Összefogtam a füleit, kissé megemeltem és kirablóm elé tettem.
- Tessék, viheted, Teri!
- Te ne terizzé’ engem, jó?!
Még el se halt az utolsó, magas hangú szótag, a nő felkapta zsákmányát, elhajította a kést – ami beesett a lisztes zacskók közé, a rendőrök halászták elő később –, és műszálas gatyasuhogással, a tőle telő legnagyobb sebességgel kirohant az ajtón.
A két lány megkönnyebbült sóhajától kísérve vettem elő a zsebemből a mobilomat, és benyomkodtam rajta a százhetet.
- Ej, Teri, Teri! – csóváltam a fejem, míg feleletre vártam. – Jól elintézted magad, te falusi Zorró!

(2016 nyár)

2016. május 16., hétfő

Tudja, kedveském...

(Mik elő nem kerülnek! Most éppen ez a kedves kis történet, huszon-sok évvel ezelőttről:)


Tudja, kedveském, az egész akkor kezdődött, amikor az én drága Lajosom itt hagyott engem. Egy szép, őszi napon ment el, csendesen elaludt. Akkor azt gondoltam, jobb is így, úgyis annyit szenvedett szegénykém.
De rövidesen hiányozni kezdett. Nagyon. El tudja képzelni, hogy minden reggel úgy ébred, hogy hiába keresi az urát maga mellett? Hogy még mindig két személyre készít reggelit? Bizony, sokszor álltam sírva a konyha közepén!
Hamarosan rászoktam arra, hogy a délutánjaimat a temetőben töltsem. Volt egy könnyű kis kempingszékem, amit a hónom alá csaptam és magammal vittem a sír mellé. A télen már túljutottunk ugyan, de a tavasz még hűvös volt. Elkelt a meleg kabát, sőt egy termoszban forró teát is vittem magammal. Leültem Lajosom sírja mellé a rügyező fűzfa alá, és gondolkodtam.
Hogy miről? De kedveském, miről gondolkodhat egy magányos özvegyasszony a párja sírja mellett?! Hát persze, hogy magunkra gondoltam! Amennyi évet mi együtt eltöltöttünk! Tele voltam – és vagyok – szebbnél szebb élményekkel, amiket jóformán senkivel se vitathattam meg, senkinek se mesélhettem el. A gyerekeink távol éltek, és biztos unták volna az anyjuk poros történeteit. A szomszédaimmal se nagyon tartottam a kapcsolatot – valahogy sosem jöttünk ki egymással igazán. Így hát maradt a temető, és az én drága Lajosom.
Néha azon kaptam magam, hogy hangosan beszélek. Észrevettem, hogy az emberek meg-megállnak mellettem, ki fejcsóválva, ki szánakozva nézett. Ilyenkor úgy tettem, mintha észre se venném őket. Nem akartam, hogy megzavarjanak. Nagyon jól éreztem magam úgy, ahogy voltam.
Valamivel húsvét előtt történt, hogy beállított hozzám két fiatalember. Egy nagy autóval jöttek, aminek az oldalára az volt ráfestve, hogy „Vízkutató Vállalat”. Sűrűn teleírt papirost lobogtattak az orrom előtt, és azt mondták, ez a megbízólevelük. Meg felhatalmazás is. Melegvizet kerestek a környéken. Azt állították, hogy az utca összes telkén fúrásokat fognak végezni, hogy megtudják, nincs-e valahol melegvíz. Hátha még fürdő is épülhetne a mi kis utcánkban!
Mit tehettem volna, kedveském? A tyúkokat meg a libákat behajtottam az ólba, hogy ne zavarják a munkát. Füstös, a puli így is ott ólálkodott körülöttük, sehogy se tudtam a helyére terelni. A „vizesek” azt mondták, őket nem zavarja, hát békén hagytam Füstöst.
A körtefa alatt üldögéltem, míg a két legény az udvarban dolgozott. Igen ahngos gépük volt, olvasni is alig tudtam tőle, de hát, ha ez hozzátartozott a munkájukhoz, mit tehettem volna?
Majdnem beesteledett, mire végeztek. Udvariasan elköszöntek és megígérték, ha lesz valami eredmény, majd értesítenek. Ám az beletelhet pár napba, mondták, mert a többi telken is akarnak vizsgálódni egy kicsit.
Talánkét nap múlva újra látogatót kaptam. Elegáns, középkorú úriember votl az illető. Régen azt mondták volna rá, hogy ficsúr. A bal kezén nagy pecsétgyűrűt hordott, másik kezében pedig egy faragott végű sétapálcát lóbált. Amikor kimentem a nagy kutyaugatásra –Füstös fogadta így az illetőt –, lekapta a kalapot a fejéről és kissé meghajolt.
- Jó napot, asszonyom! – mondta mosolyogva.
- Magának is. Mi járatban van?
- Beengedne? Nagyon előnyös üzletet szeretnék ajánlani önnek.
- Üzletet? – kezdtem gyanakodni. – Milyen üzlet érdekelhet egy ilyen, magamfajta öregasszonyt?
- Csak nyissa ki a kaput, majd elmondom. A házáról van szó.
Gondolhatja, kedveském, hogy meghökkentem! Vajon mit akarhat egy vadidegen az én kicsinyke házammal? Látja, mekkora az egész, épp elég volt az uramnak meg nekem. Elég régen épült, de hogy pontosan mikor, nem tudom. Akkor költöztünk ide, amikor a gyerekek kirepültek. Talán csak a kert és a gyümölcsös ér valamit.
Beengedtem az idegent és leültettem a verandán. Eszem ágában se volt beereszteni a házba. Hogyne, még ellopott volna nekem valamit! Alig ült le, már bele is fogott a mondókájába. A nevét is megmondta, de olyan kacifántos volt, hogy rögtön el is felejtettem.
Azzal kezdte, hogy őt nagyon érdeklik az olyan régi parasztházak, mint az enyém. Ha meg vályogból vannak, akkor különösen. Hosszasan lelkendezett a házam szépségéről, előnyös fekvéséről. Igen cikornyás úton jutott el a lényegig: hogy meg akarja venni a házamat. Tudta, hogy egyedül élek benne, azt is tudta, hogy vannak gyerekeim, akikhez odaköltözhetnék. Még a kutyámat is vihetném magammal. Végül megnyugtatott, hogy nem kell rögtön válaszolnom, majd az ünnepek után visszajön. Addig csak jól gondoljam meg a dolgot. Kalapot emelt és elment.
Jó darabig üldögéltem a verandán. Füstös a térdemhez nyomta az orrát, úgy pislogott rám a grabanca mögül. Amikor meguntam az üldögélést, felálltam, magamhoz vettem a székemet, bezártam és Füstösre hagytam a házat, én pedig kiballagtam a temetőbe.
Addig ültem Lajosom sírja mellett, míg mindent el nem mondtam neki. Megpróbáltam kitalálni, ő mit tenne a helyemben? Eladná a házat, ahol annyi szép évet töltöttünk együtt? Vagy úgy rúgta volna ki a ficsúrt, hogy a lába se érte volna a földet? Bizony mondom, kedveském, nem tudtam eldönteni. Lajosomtól ez is, az is kitelt volna. Kicsit még gubbasztottam ott, majd megígértem az én drága uramnak, hogy másnap, húsvétkor is eljövök hozzá, és hazamentem.

Nem aludtam valami jól, és alig vártam, hogy pirkadjon. Megettem azt a pár falat sonkát, ami az ünnep alkalmából rám várt, fogtam néhány szál megszentelt barkát és két, pirosra festett tojást, és kiballagtam a temetőbe.
Rajtam kívül egy lélek se volt ott. Az emberek nagy része még aludt, különben sem a temetőbe szokott vezetni az első útjuk azon a napon. Csend volt, csak valami enyhe szellő fújdogált a fák lombja között.
Kényelmesen elhelyezkedtem a fűzfa alatt. A barkát beleállítottam a vázába, melléraktam a tojásokat, és – bevallom – elábrándoztam egy kicsit. Talán el is szundítottam a friss levegőn, de ebben nem vagyok biztos.
Hirtelen arra riadtam, hogy valaki lágyan végigsimít az arcomon. Sűrű pislogások közepette kinyitottam a szemem és – az én drága Lajosom állt előttem! A megdöbbenéstől hátrahőköltem, úgyhogy majdnem leestem a székről.
- Ne félj tőlem, Julisom – mondta mosolyogva Lajosom. – Én vagyok az, nem csap be a szemed. Visszajöttem hozzád beszélgetni egy keveset. Olyan jólesik mindig, hogy leülsz ide mellém, és mindenféléről mesélt. Olyankor úgy érzem, mintha még mindig élnék. És ma engedélyt kaptam rá, hogy eljöjjek és beszélhessek veled.
- Engedélyt? – nyögtem ki nagy nehezen. – Miféle engedélyt?
- Nem számít, Julisom. A fő, hogy itt vagyok. Arról a fickóról akarok beszélni veled, aki meg akarja venni a házunkat.
- Gondolkoztál a dolgon, Lajosom? Eladjam neki?
- Ne add el! A ficsúr nagyon jól tudja, hogy az a telek sokkal többet ér, mint amennyit ő adni tudna érte.
- De miért?
- Mert az udvar alatt van egy forrás. Gyógyvíz. Én már régóta tudok róla, és ha nem haltam volna meg, bizony, kutat ástam volna a forrásig. El sem tudod képzelni, micsoda hasznot hajtott volna az nekünk!
- Honnan tudhatta meg ez az idegen, hogy gyógyvizünk van? És biztos vagy benne, hogy tudja?
- Biztos vagyok. Mi… sok mindent tudunk, amit ti, élők, nem tudtok. Jól figyelj rám, Julis…

Látja, kedveském, ezért lakom még mindig ebben a házban. A vízkutatótól is megkerestek, miután kiderült,hogy mi folyik nálam. Először ők is meg akarták venni a házat telkestül, de nem adtam. Csak abba egyeztem bele, hogy medencét építsenek a forrás mellé. Kicsi medence, de egész nyáron tele volt vendégekkel, akik ettől a fürdőtől reméltek gyógyulást. Fizetnek azért, hogy itt lehessenek. Talán Lajosom is így tervezte.
Merthogy azóta is kijárok a temetőbe. Elüldögélek a fűzfa alatt, a vendégekről mesélek Lajosomnak. És várok. Várom, hogy felbukkanjon újra, úgy, mint húsvétkor. Fekete öltönyében, amiben eltemettük, derűsen mosolygó szemmel, amit mindig úgy szerettem benne. De hiába vártam. Lajosom nem jelent meg azóta.
Talán jövő húsvétkor…



(1992. 08. 11.)

2016. április 25., hétfő

Rólad

(Váratlanul előkerülnek versek. Aztán keresni kezdem őket. Így akadt a szemem elé ez is, amit rólad-neked írtam egyszer, régen, az ősidőkben, Lackó. Nem akarok sírni.)

Nézlek, mert jólesik.
Hozzád érek - hátha nem is vagy.
Csak addig létezel, amíg látlak.
Lehet, hogy én találtalak ki
Magamnak.
Mert szükségem van rád.

Szeretem a szempilládat.
Izgő-mozgó selyemhernyó
Levélszélen.
Tavaszi hullámok a tó
Vizén.
Szél lengette fűszálak.
Régi, kedves kerítés.
Szemfátyol.
A tiéd.

Mindig hirtelen alszol el.
Mélyről jövő lélegzet a
Fogaid között.
Néha meg-megrándulsz.
Mit álmodsz olyankor?
Szaladsz? Szaladnál?
Légy szállt az orrodra?
Vagy csak ideges vagy?

Jó melletted ébredni.
Elaludni is.
De reggel jobb, ha velem
vagy.
Napfényesen kezdődik
a nap.
Ha rád gondolok később,
mosolygok.

Néha féltékeny vagyok.
Az emlékeidre.
Hogy ő jobb volt.
Hogy én nem vagyok
elég jó.
Hogy őt akarod
még mindig.

Károsan hat rám a
gondolkodás.

Milyen leszel
nagypapa korodban?
Ülsz egy hintaszékben,
kezedben könyv.
Orrodra csúszott szemüveg
- csak olvasáshoz! -,
bolondosan őszülő szakáll.
Melletted pohár bor,
körülötted halk zene.
Hogy néha felébredj
legalább.
A lapozás miatt.
Térdeden takaró
- ne fázzon -,
folyton lecsúszik.
Rosszallón nézel a
cserépkályhára.
Nincs elég meleg.
Szerinted.
Teaillat. Bojtorján.
Már megszoktad.
Mézzel.
Csak.
Az unokák is
szeretik.
Miattad.
Mert téged is
Szeretnek.


Mint én.

(1992.)

2016. január 6., szerda

Hogyan utazzunk buszon?

A busz az ingázók olvasztótégelye.
Jönnek messziről, mennek közelebbre, egyedül vagy párosan, gyerekkel vagy nagymamával, öregen és fiatalon, kedvvel és keserűen. Reggel és este, van, aki délután is. Télen-nyáron, napsütésben, latyakban, villámlás és mennydörgés közepette, de utazunk. Mert muszáj. Mert nem tehetünk mást, ha el akarunk jutni a munkahelyünkre, az óvodába, iskolába, orvoshoz, moziba, színházba - bárhová. Ja, és ha nincs autónk vagy nem tudunk vezetni. Esetleg akkor is, ha van és tudunk, de a tömegközlekedés olcsóbb. Meg fizeti a munkahely.
Az utazás azzal kezdődik, hogy felszállunk a buszra. Ha időben jön, akkor mosolyogva és csodálkozva (Jé, ma nem késett!), ha túl sokat kell várni rá, akkor dohogva és szájferdítve. Biccentünk a sofőrnek, köszönünk is - már, aki tud, ugye -, és beljebb szuszakoljuk magunkat a nem éppen sugárút szélességű folyosón, a hátsó ülések irányába. Mert ott többnyire kevesebben ülnek. A többség még azelőtt lerogy valahová, hogy szemrevételezné a hátul rejlő lehetőségeket...
Kigomboljuk a kabátot - mert most kint hideg van, bent meg fűt a sofőr, csak úgy lapátolja a fűtőtestekbe a Celsiusokat! -, és körülnézünk (már, ha nem dugjuk az orrunkat egy könyvbe vagy telefonba, olvasási célzattal).
Elöl, a "négyesben" anyuka ül két izgága fiával. Neveletlenek, mondanám, elevenek - mondaná más. Maradnék a neveletlen mellett. Sem őket, sem anyukát nem zavarja a kiabálás, a gyerekei veszekedése, a hangos sikítás, amit időnként kieresztenek a torkukon. Amíg lehet máshová ülni, üres marad körülöttük az ülések sora.
A fiatalok - ha foglalt kedvenc helyük - inkább állnak. Nyakigláb teknőcernőként tömörülnek az ajtóval szembeni kis öbölben, hárman már teljesen betöltik a helyet, jut belőlük a lépcsőre és környékére is. Akkor se ülnek le, amikor lenne hová, akkor sem, ha mások alig tudnak leszállni miattuk. Szilárdan megvetették a lábukat és nem moccannak. Csak akkor, ha a közelben megüresedik egy-két hely, és úgy ítélik meg, érdemes még arra a pár kilométerre helyet foglalni.
A "kakasülő" se marad üres. A mindent látni akaró lányok és fiúk - vagy lányok fiúk nélkül és fordítva -, a befelé forduló kifelé nézők kedvenc helye. Meg azoké, akik hátul ülnének le, de a hátsók között nincs előrébb hely... Többnyire csend árad onnan szerteszét, kivéve, ha a délutáni járaton megjelenik kettes számú anyuka gyermekivel: a kisfiúval (óvodás) és a kislánnyal (bölcsis), akik fáradtak, nyűgösek és szintén erős a torkuk. És azt se magyarázta el nekik senki, hogyan illik a buszon viselkedni. De kibírjuk, úgyis előbb szállunk le, mint ők. Legfeljebb fejcsóválva összenézünk, és inkább a táj csodálatába merülünk. Ha nincs nagyon sötét.
Természetesen ismert alakja a tömegközlekedésnek a gurulós szatyorral utazó, testes néni is, aki előszeretettel ül le az ajtó környékére, táskáját úgy helyezve el, hogy lehetőleg mindenki átessen rajta. Csak akkor húzza beljebb, ha már legalább ketten megbotlottak benne, és a felhangzó dörmögés jelzi számára, hogy tenni kellene valamit.
Nem szólok az "illatosakról" és az ittasokról, mert - szerencsére - velük mostanában kevesebbet találkozom. De aki utazott már buszon (vagy vonaton), tudja, miről beszélek.
Az utazóközönség nagyobbik hányadát az észrevehetetlen "rendesek" alkotják - szerencsére -, akik felszállnak, leülnek, beszélgetnek (vagy nem), leszállnak. Akik között mindig akad egy ismerős, akivel beszélgetni lehet, akik nem tüsszögnek a nyakadba, nem nyitják rád az ablakot, mert nekik melegük van (ez főleg kánikulában megszokott jelenség), nem rámolják maguk köré tömött szatyraikat, hogy mozdulni se tudj mellettük.

A buszozás élmény. Hol ilyen, hol olyan, de mindig az. Azért jólesik időnként autóval menni, esetleg hazagyalogolni. Ha nem zuhog a hó vagy nincs negyven fok...


2015. december 11., péntek

Elszámolás

Ez volt a hatodik évem, és az első, amikor nem teljesítettem az 50k-t. 47 630-nál becsuktam az ywritert és elmentem pihenni. Nem voltam ott, egyre csak másfelé járt az agyam, és képtelen voltam folytatni. Lehet, hogy a feszültségtől, de ráadásul iszonyú fáradtság, álmosság tört rám, nem láttam értelmét erőltetni a dolgot. Majd befejezem, amikor befejezem. Mármint a regényt. Az agyam újabb fordulatokon jár azóta is, de az írást pihentetem egy kicsit.
Ahogy valaki mondta egyszer valahol, nem csak akkor írunk, amikor a papírt szántjuk a tollunkkal vagy a billentyűket verjük, hanem akkor is, ha a történeten gondolkodunk. Most épp itt tartok.

A karácsonyi szabadság alatt talán több időm lesz, és formába is öntöm azokat a fránya gondolatokat...

2015. november 29., vasárnap

Hajrá

Jó, hogy holnapra kértem - és kaptam - egy nap szabadságot. Remélem, elég lesz ahhoz a 10 ezer szóhoz, amit még ki kell köhögnöm magamból, hogy teljesítsem a kihívást. Igaz, a sztori kicsit más irányba ment el, mint szerettem volna, de már nekiláttam a helyrepofozásának. Úgyse érek a végére, ahhoz kevés az az 50k, de folytatni fogom. Aztán persze átírom itt-ott. Vagy mindenhol...

Szunya reggelig, mert alvásra is szükségem van!

2015. november 14., szombat