2011. december 27., kedd

Magamon kívül


(Egy gondolatjáték, szintén a gimis évekből. Meg is jelent a Voluntasban:)

Na tessék. Megtörtént. Ott alszom az ágyban, és innen nézem magam. Fura helyzet. A holdfény elég jól bevilágítja a szobát, nincs szükség arra, hogy felkapcsoljam a lámpát. Így is nagyon jól látok.
  Hm. Tulajdonképpen eddig nem is tudtam úgy igazából, hogy milyen vagyok. A tükör torzít, ha bármilyen parányit is. Ráadásul fordítva látszom benne.
  De most itt a nagy alkalom!
  Meglehetősen pesszimistán viszonyulok a külsőmhöz. Kívülről nézve alvó önmagamat, se cáfolni, se bizonyítani nem tudom eddigi véleményemet. Vagyok, amilyen vagyok.
Tényleg, most hány vagyok? Egy vagy kettő? Csak az, aki alszik, és álmodom ezt az egészet? Vagy „lelkem” függetlenítette magát a testtől, és szellemként lebegek az ágyam mellett? Akkor másik énemnek nincs tudata? Csak élő, bár üres burok lenne?
  Ki kellene próbálni, vajon éber állapotban is ketté tudok-e válni. Milyen vicces lenne! Elnézném magam, ahogy épp dolgozatot írok vagy rohanok az utcán. Hacsak nem esnék össze abban a pillanatban, amint tudatom elhagyja a testet.
  Igen, a legjobb lesz, ha ennél a meghatározásnál maradok. Tehát én, aki saját magamat nézem, a tudatom vagyok. Vicces.
  Hajnalodik. Egyáltalán vissza tudok mászni magamba? Te jó ég, mi van, ha nem?! Egy hazátlan tudat kóvályogna a világban, miközben burka csak vegetálva létezne. És még hírt adni sem tudnék magamról. Hisz nincs szám, szemem, fülem, kezem. Mégis látok, hallok mindent.
  Szép kis csávába kerülnék! Mindenesetre megpróbálok visszamászni magamba, a további kísérletezést pedig nappalra hagyom.
  Hát akkor…
(1986.)

2011. augusztus 18., csütörtök

Lujza és Jenő a fűben


(Ezt a kis szösszenetet egy fotóm ihlette. Íme mindkettő:)


- Indulnunk kéne, Lujza.
- De olyan hűvös van, Jenő! Várjunk még egy kicsit.
- Mire várjunk, Lujza?
- Hogy melegedjen az idő. Lefagy a lábam.
- El kéne költöznöd Afrikába, Lujza. Ott nem lenne ilyen problémád.
- Persze, azért mondod, hogy minél messzebb legyek tőled, ugye, Jenő?
- Hogy gondolhatsz ilyet, Lujza!
- Láttam tegnap, hogy néztél a Piroskára, amikor elugrottál a parkba!
- Miféle Piroskára, Lujza?
- Ne játszd meg magad, Jenő! Tudod te, hogy kiről beszélek!
- Ugyan, Lujza, ne csinálj jelenetet! Inkább menjünk, mert már a harmat is felszáradt a fűről és még ideaszalódunk.
- Látod, Jenő, mindig ez van!
- Micsoda?
- Ha olyan témát hozok fel, ami neked kényelmetlen, rögtön másról kezdesz beszélni.
- Ugyan, Lujza, ne butáskodj! Már megint rémeket látsz.
- Nem látok rémeket, Jenő. Csak a nagy félhomályt látom itt, előttünk…
- Ebből elég volt, Lujza! Akár jössz, akár nem, én megyek! – ezzel Jenő lendületet vett és olyan magasra ugrott, amekkorára csak bírt.
- Várj meg, Jenő, én is megyek! – sivította utána Lujza és nekifohászkodott az ugrásnak.
  A két szöcske egy perc múlva már nem látszott sehol…

(2011.)

2011. augusztus 9., kedd

Cserbenhagyás


(Egy naturalista írásmű abból a korból, amikor még nem volt divat az állatvédelem... Részlet.


Poros, csontkeményre száradt úton araszoltak felfelé, oda, ahol a kis falu mögött ritkás akácerdő susogott. Enyhe tavaszi szél fújt, a nap álmosan csüngött az ég alján. Vörösre festett felhők dagadoztak nyugat felől, némelyiknek egészen egészségtelen sötét színe volt. A szél halványuló ibolyaillatot sodort feléjük. Az út sarjadó búzaföld mellett kanyargott, majd éles balkanyarral az erdő alá ért.
A férfi körülnézett. Amerre szem ellátott, egyetlen élőlény sem volt rajtuk kívül (persze nem számítva a növényzetet). A faluból halk neszek értek el hozzájuk: tyúkok kárálása, aludni vonuló libák gágogása, egy-egy hangosabb emberi szó. Ezektől eltekintve - sehol semmi. A férfi a földre dobta a csikket. Azzal már nem bajlódott, hogy el is nyomja. Nem érdekelte a tűzgyújtási tilalom sem. A szél pedig olyan enyhe volt...
A kutya várakozva ült a lábánál. Kérdő tekintettel nézett gazdájára. Nem tudta, miért jöttek ide. Néha eljártak erre-arra, az igaz, de akkor a férfi mindig magával vitte kis légpuskáját és - csak úgy szórakozásból - verebekre, varjakra lövöldözött, a kutya pedig nagy élvezettel rohant az elhullott madarakért. Ám most nem volt sehol a puska, és különben is, már túl sötét volt az ilyesmihez.
A férfi ment még néhány lépést, aztán újra körülnézett. Úgy látszott, megfelelőnek találta a helyet.
- Na, itt jó lesz - dünnyögte magában.
Magához rántotta a kutyát a madzagnál fogva és egy, kissé beljebb álló akácfa törzséhez kötötte. Jó erősen meghúzta a csomót, aztán még egy bogot kötött rá, mintha nem bízott volna a madzag erősségében.
- Hát, isten veled, te dög - mondta gúnyos mosollyal a kutyának és elindult visszafelé, arra, amerről jöttek.
A kutya nem értette a dolgot. Hová megy a gazda? Miért hagyja itt őt? Soha nem fordult még ilyen elő. Halkan nyüszíteni kezdett, vakkantott is egyet. A férfi mérgesen nézett hátra.
- Most meg mi bajod? Nem kellesz többet, na! Mit bánom én, mi lesz veled! Kussolj!
A kutya szinte megdöbbent. Nem ismerte ezt a hangot. Soha nem érzett ilyen gyűlöletet, mint ami abban a pillanatban feléje áramlott a férfiból. Nem értett semmit, de megérezte, hogy valami szörnyűség következik. Őt most elhagyják, eldobják, senkit nem érdekel többé, hogy él-e, hal-e. Sötét előérzet kerítette hatalmába - ha lehet előérzetről beszélni egy kutya esetében. Bánatos szemmel nézte az egyre távolodó férfit, de nem mert ugatni többet. Csak nyüszített, de azt is olyan halkan, hogy az egykori gazda nem hallhatta meg.

(A teljes novella itt olvasható.)
(1998.)

2011. augusztus 2., kedd

Papucsok a bokor alatt


Pontosan egymás mellé tette a két műanyag papucsot, merőlegesen a járda szélére, kissé odébb a bokortól. Hogy azért ne csöpögjön bele a levelekről a reggeli harmat. Beleturkált a szétszóródott ruhahalomba, de nem vett ki belőle semmit. Végül megrántotta a vállát és útnak indult.
  Első útja a közeli melegedőbe vezetett. Lyukas zsebében aprót keresett, aztán rájött, hogy előző este áttette a másik oldalra őket. Hogy el ne potyogjanak útközben. Keze fejével megtörölte szortyogó orrát, közel emelte szeméhez a pénzt és hümmögve számolgatta, elég lesz-e egy kis lélekmelegítőre? Úgy találta, igen. Kért és kapott egy pohárka vadászt, gyorsan lehajtotta. Körülnézett, de semerre sem látott ismerőst. No, hát nem probléma - majd egyedül teszi meg körútját a városban.
  Téblábolt az utcákon, nem talált semerre tennivalót. Amíg el nem fogyott a pénze, egyik kocsmából ment a másik presszóba. Volt hely, ahonnan kidobták. Nem morgott, nem kérdezte, miért. Hisz mindenhol ki volt írva: „Ittas személyeket szeszes itallal nem szolgálunk ki!” Ő pedig már régen „ittas” volt. Valahol elvesztette kopott sapkáját, amire már nem is volt szüksége, csak megszokásból hordta. És talán azért, mert ahogy öregebb lett, egyre jobban fázott, még akkor is, amikor már melegen sütött a nap és kirügyeztek a gesztenyefák. A sapkát nem akarta levenni - egyszerűen elvesztette.
  Korgó gyomra a szociális étkezde felé irányította lépteit. Besántikált a kapun (egyszer megmarta egy kutya, azóta sem gyógyult meg egészen), odébb rúgott egy üresen zörgő szatyrot és belépett az ajtón. Az étkezde már majdnem tele volt, minden asztalnál ültek, de itt-ott akadt még néhány üres szék. Fogott egy tálcát, megrakta az ebéddel teli tányérokkal. Rá se nézett a fiatal nőre, aki a pult túlsó oldalán rakta tele az üres tányérokat ennivalóval. Mintha félt volna. Alig mert az asztalok felé nézni. Az asszony megszívta az orrát és leült valahová.
  - Nézzétek, a Juci! - harsant a kiáltás valahonnan. - Hol jártál, vén csavargó? Napok óta nem láttunk.
  - Már nem lakik a régi helyén - dörmögte valaki. - Elkergette a Jenő.
  Röhögés hallatszott innen-onnan. Úgy tűnt, sokat tudják, miről van szó. A többieket pedig nem érdekelte. Belevesztek a tányérjukba, kapkodva kanalazták a levest, mintha attól tartottak volna, hogy valaki kieszi előlük onnan.
  Az asszony - mint tudjuk most már: Juci nevű - feléjük pislantott, de csak laposat, hogy azért ne vegyék úgy, mintha válaszolni készülne. Esze ágában sem volt beszédbe elegyedni velük. Csak ebédelni akart. Nem kért a durva viccekből és utálta a szagot, ami körülöttük terjengett. Belopakodott az orrába, megült a kis szaglószőrökön és nem mozdult. Hiába próbálta az asszony elüldözni, kikergetni, nem sikerült - legalább annyira származott önmagából, mint a többiekből. Csak éppen a szabad levegőn nem érezte annyira.
  Az evés végeztével lehajolt, megigazgatta lecsúszott téli harisnyáját, melyet szürke piszokfoltok borítottak és köszönés nélkül elment. Vissza se nézett.
Nem tudott hová menni. Nézelődött. Meg-megállt kerítések mellett, házak tövében, arcát a nap felé fordítva. Melegedett. Arra gondolt, hogy jó lenne, ha célzatosan mehetne valahová. Ha például várná valaki. Becsengetne, felmászna a lépcsőn - biztos magasan lakna, mért ne? -, és mielőtt az ajtón kopoghatna, az már ki is nyílna és egy mosolygó arc fogadná. De szép is lenne! Hisz oly rég volt, hogy várta valaki. Hogy számított valakinek...
  Visszament az áruház mellé, ahol a szétszórt ruhakupac és a papucs várta. A papucs volt legújabb szerzeménye. Előző nap találta egy kuka mellett. Valaki kidobta, pedig semmi baja sem volt. Tán csak épp újat vett helyette. Mert az jobban tetszett.
  Hitetlenkedve nézett a bokor aljába. Körüljárta, lehajolt, hogy a tövéig lásson. De minden igyekezete hiábavaló volt - a papucs eltűnt. Szőrén-szálán. Csak a használt, elrongyolódott ruhák hevertek ott változatlanul, mint régi rongyoszsák színevesztett tartalma.
(1997.)