Élethamisítás

T. Sors!

Tájékoztatom Önt arról, hogy fel vagyok háborodva! Vegye tudomásul, hogy nem ezt vártam, nem erről volt szó. Itt valami nagyon-nagyon nem stimmel.

  Annak idején, amikor úgy döntöttem, hogy ismét meglátogatom eme árnyékvilágot - merthogy a mennyei nagy fényességet nem bírja az érzékeny szemem -, ígértek nekem mindenféle szépet és jót.
  Az elején rögtön azt, hogy milliomos családba születek, mindent a fenekem alá fognak rakni, tehát egy irinyó-pirinyót se kell megerőltetnem magam egész életemben. Persze, ha lázongósra venném a figurát, az ellen se szólna senki, elvégre egy milliomoscsemetének azt is lehet.

  Aztán arról is volt szó abban az ígérvény-féleségben, hogy sikeres leszek, szép és okos, mindenki el lesz ájulva kivételes intelligenciámtól, hibátlan alakomtól és páratlan tehetségemtől. Hogy miben is lennék tehetséges, azt már nem tudom, mert a papír azon a helyen elmaszatolódott.

  Ehhez képest kérem, semmi sem úgy van! Amikor kegyeskedtem megszületni, nem milliomosoknál találtam magam, hanem egy átlagos magyar családban, átlagos magyar szülőkkel, szerető rokonsággal és pár kutyával meg macskával. Semmit nem kaptam ingyen, mindenért meg kellett küzdenem, és többször el kellett vernem a tesómat is, hogy tudja, ki az úr a háznál.

  Szépségem annyira rejtett volt, hogy senki se vette észre, kivételes intelligenciámat pedig - a többiekre való tekintettel - úgyszólván dugdosnom kellett, hogy mások ne érezzék tök hülyének magukat mellettem. Tehetségemet mások szolgálatába kellett állítanom és már rég letettem arról, hogy megvalósítsam önmagam.

Lassan itt állok - heverek - a sír szélén, és visszanézve az árnyékvilágban eltöltött életemre meg kell állapítanom, hogy engem csúfosan átvertek. Ezért kérem a T. Sorsot, szíveskedjék felülvizsgálni az általa nyújtott csapásokat és áldásokat, mert azok valahogy nem igazságosan lettek elosztva! Helyzetemet tekintve itt bizony csalás és hamisítás esete forog fenn.

Gyors intézkedésében bízva,

tisztelettel:

Egy sorscsapott

(2007.)

Könyökhajlat-kór

Beteg neve: Topán Jolán

Kora: 20 év

Panasza: A beteg a bal könyökhajlatában állandósult fájdalommal jelentkezett rendelésünkön. Elmondása szerint nevezett testrészében izomlázhoz hasonlító, kellemetlen tüneteket észlelt. A tünetek leginkább a délutáni órákban jelentkeznek, miután hazaérkezik. A beteg nem végez nehéz fizikai munkát, ami indokolná könyökhajlatának efféle elfáradását. Leginkább téblábol a városban és úgy tesz, mintha ideje nagy részét tanulással töltené.

Műszeres vizsgálat során nem találtam fizikai elváltozást. Terheléses vizsgálatnál általános fizikai gyengeséget állapítottam meg, ami a mai tengő-lengő fiatalságra egyébként is jellemző.

Javallat: testedzés, erősítő gyakorlatok végzése, D-vitamin szedése, pozitív életszemlélet gyakorlása és célok határozott kitűzése.

Egyéb megjegyzések: A beteg távozásakor figyeltem fel arra, hogy kézitáskáját nem a vállán átvetve vagy a kezében fogva tartja, hanem derékmagasságban, bal könyökhajlatába szorítva. Kérdésemre a beteg elmondta, hogy több hónapja alkalmazza ezt a módszert, mióta a táska megvan. Felhívtam a figyelmét arra a lehetőségre, hogy az általa leírt fájdalmat, kellemetlenséget ez a gyakori – megjegyzem: helytelen – testtartás és terhelés is okozhatja. A beteg elgondolkodni látszott a felvetésen, majd jelezte, hogy megfontolja más retikülcipelési mód alkalmazását. Ezután útjára bocsátottam és a kezébe nyomtam egy szórólapot, melyen különböző ergonomikus hátizsákok leírását találja. Ezek bármelyikében egészségre káros mód mellőzésével hordhatja magával női tartozékait.

Kelt: (olvashatatlan dátum)                                                (olvashatatlan aláírás)

(2012.)

Búcsú

(Az idén is meghirdette írói játékát a Kossuth Kiadó a blogján. Három képet ajánlottak figyelmünkbe, ezekhez lehetett történeteket kitalálni. Írtam mindháromhoz. Az egyik ez:)

Az erdő túloldalán, a kanyar után megálltak, hogy megigazgassák a batyukat a szekéren. A csontszárazra szikkadt kocsiút úgy összegubancolta a magasra tornyozott csomagokat, hogy kis híja volt, hogy le nem borultak az útszéli fűbe, a pitypangok és százszorszépek közé.

A négy gyerek egymást löködve igyekezett lefelé, hogy megnyújtóztassák mezítlábukat. Igaz, hogy csak nemrég indultak el, alig egy órája poroszkált a szekér a szántóföldek között, de ők máris beleuntak az utazásba.

Az asszony a férjére hagyta a rendezkedést. Hívta magához az erdő, meg-megcsillant a fák közt az elhagyott település szikrázóan fehér templomtornya. Onnan, ahol most állt, éppen rálátott a szürkére kopott tetőre, a rácsos ablakra, mely mögött aludt a harang, várva az esti mise idejét.

Lassan ballagott a poros szekérúton az erdő felé, és az első résen, mely a bokrok között nyílt, belépett a fák közé. Nem érezte a szúrós kökénybokrok marasztaló ölelését, meg se hallotta a lába alatt reccsenő ágakat. Csak ment előre, be az erdőbe, a ritkásan nőtt égerek közé, a lombok alá becsúszó napsugarak fátylába. Orrába ibolyaillat és nedves gombaszag kúszott, madarakat hallott zörögni az aljnövényzetben. Nem nézett körül, mégis pontosan tudta, mi történik körülötte.

Mielőtt a másik oldalon, a falu felől kibukkant volna a keskeny erdősávból, megállt. Lazán egy csupasz fatörzsnek támaszkodott, fél karjával át is ölelte. S csak nézett maga elé, szemében a búcsú fájdalmával, a tudattal, hogy soha többé nem tér ide vissza. Itt hagyja lánysága hol vidám és tanulságos, hol munkával teli és fárasztó éveit, a család gondoskodó ölében töltött időt. Itt hagyja a régi, düledező kis iskola hűvös falait, ahol megtanult olvasni, és ahol örök barátságot kötött a könyvekkel. Itt hagyja a vályogházat, ahol első asszonyéveit töltötte, ahol a gyermekei megszülettek. Itt hagyja a szülei sírját, melyet elborított a borostyán, felfutott még a kőkeresztre is, zölden fénylő rámába fogva a fakuló fényképet – egy ábrándos szemű szőke nő és egy határozott állú, sötét hajú férfi fotóját.

Az asszonyból erőtlen sóhaj szakadt ki. Mintha tétovázott volna, hogy egyáltalán merjen-e sóhajtani, megengedheti-e magának a sóhajtás fényűzését. Szorosabban ölelte a fát, másik kezével is megérintette, végigsimított az érdes törzsön. Aztán vonakodva megfordult és visszaballagott az útra, a szekérhez, melyen immár takaros kupacban pihentek a batyuk, a gyerekek egy másik kupacban almát rágcsáltak a bak mögött, szótlanul. A férj a gyeplőt szorongatva várt, nem nézett az erdő felé, tekintetét a lovak ide-oda csapkodó farkán járatta.

Az asszony mentében letépett egy sárga fénnyel teli gólyahírt és fellépett a kocsira, a férje mellé. Nem szólt, csak jobbjával könnyedén végigsimított a férfi karján, mire az meglendítette az ostort és a lovak közé csapott.

A szekér döccent egyet, a csendességbe fordult család pedig, maga mögött hagyva addigi életét, továbbindult új lakóhelye felé.

- Jobb nem firtatni a múltat – mondta sok évvel később az asszony, amikor az unokája megkérdezte, miért kellett elmenekülniük abból a faluból. – Nem kell mindent tudnod.

Azzal átölelte unokája derekát, mint egykor a fa törzsét a kis erdő szélén.