2013. november 30., szombat

50505

Jóformán az egész napomat a szobában töltöttem a gép előtt, de megvan!!! Elértem az 50k-t, átszakítottam a célszalagot. Ez persze nem jelenti azt, hogy a regény is kész. Valójában még közel sem értem a végére, de legszívesebben máris az elejétől kezdeném újra és kidobnám mindazt, amin az elmúlt hónapban dolgoztam. Mert egyáltalán nem olyan lett, amilyenné tenni szerettem volna. Valahogy sokkal... pfűbb. 
Azért befejezem ezt a változatot, aztán írok belőle egy másikat. Talán vannak megmenthető részei ennek is, de nincs értelme szétdarabolni. Legalább a karakterek és a főbb iránycsapás megvan. 
Most már lehet kényelmesebb tempóban, nyomás nélkül írni. De vajon menni fog az nekem? Hiányzik majd az ostorcsattogtatás.... (??)

2013. november 26., kedd

35 752

Olybá tűnik, hogy mégis meglesz az az 50 k. Hat olyan nap után, amelyeken nem írtam egy sort se. Leeresztés és kétségek után. Mindazok után, amikről az előző bejegyzésben írtam. Ma átszakítottam a 35 ezres szalagot, majdnem a 36-ost. De már álmos vagyok, nem bírom tovább, nem használ a tea sem. Inkább alszom egyet. Már látom az alagút végét, egyre erősebben pislákol nekem a fény, amely remélem, nem  szembejövő vonatot jelenti, hanem a célban égő örömtüzet...

2013. november 18., hétfő

Leeresztve

Rugdosom magam, hogy írjak, le vagyok maradva majd' nyolcezer szóval, és fogalmam sincs, mi lesz az egészből. Az idei témaválasztásom tipikus példája annak , amikor tudom, hogy mit akarok, de nem gondoltam át rendesen, hogy hogyan. Elindultam egy szálon, de máris belekeveredett másik kettő - hiába, a szereplőknek önálló életük van! Még nem tudom hogyan fogom kibogozni és hová jutok. Azt se, hogy befejezem-e valaha.
Egyet viszont biztosan tudok: nem adom fel, idén is ott akarok lenni a "nyertesek" között. Tollat elő, papír, tárulj, uzsgyi!

2013. november 10., vasárnap

Elveszve a sötétben

(Egy másik tavalyi ujjgyakorlat, míg a NaNóval küszködök:)


Hirtelen vacakolni kezdett a lámpája. Megállt, hogy megnézze, tehet-e vele valamit. Megütögette a lámpafejet, hátha csak elcsúszott benne valami. Meg is rázta a hengeres eszközt, mire a lámpa pislogott néhányat és újra teljes fényességével világított. A fiú megnyugodott és továbbindult.
Ahogy felemelte a fejét és végre nem a lámpát nézte, észrevette, hogy elmaradt a többiektől. Bizonyára nem vették észre, hogy megállt szerelni. Vállat vont és tovább araszolt a csúszós talajon, a keskeny alagútban. Alig tett néhány lépést, amikor a zseblámpája minden előzetes figyelmeztetés nélkül kialudt. A fiú ismét megállt, kipróbálta a korábban sikerrel alkalmazott praktikákat, de hiába. A lámpának esze ágában sem volt ismét kigyulladnia.
A fiú száját dühös káromkodás hagyta el. Ott állt a vaksötétben, egyedül, messze a kijárattól. Egyáltalán – merre van a kijárat? Hogyan fog tájékozódni? Hogy találja meg a többieket? Lehet, hogy észre se veszik, hogy már nem lépeget mögöttük. Mi lesz, ha itt marad teljesen egyedül, a hideg és idegen barlangban?
Mély levegőt vett, mert eszébe jutott, hogy semmiképp nem szabad pánikba esnie. Azzal csak a saját esélyeit rontaná. Tett még egy kísérletet a lámpa felélesztésére, de sikertelenül. Kinyújtotta üres kezét oldalra, ahol a járat falát sejtette, megpróbálta kitapogatni a határait. Nem sikerült egyenesre tárnia a karját – a fal olyan közel volt, hogy maga is meglepődött. Világosban valahogy tágasabbnak tűnt a folyosó. Kezét végigfuttatta a falon, kicsit előre, kicsit hátra, kicsit felfelé is, hátha talál valami kapaszkodót: egy vezetéket, korlátot, bármit. De semmit sem talált, csak a nyirkos, síkos falat tapintotta. A zseblámpát két térde közé szorította, kitárta mindkét karját, hogy eszébe véshesse, milyen széles is a folyosó. Behajlított könyökkel elérte mindkét oldalt. A magasságát nem tudta kitapintani, ahhoz túlságosan messzire volt a plafon.
Most, hogy már tudta, mekkora területen araszolhat tovább, kicsit megnyugodott. Olyan közel húzódott a jobb oldali falhoz, amennyire csak lehetett anélkül, hogy folyamatosan a nedves kőzethez kelljen dörgölőznie. Kezét a falon tartva indult tovább.
A sötétségben a legapróbb neszt is azonnal meghallotta. Mintha víz csöpögött volna nem messzire, de hogy előtte vagy mögötte van a hang forrása, azt elsőre nem tudta volna megmondani. Megállt, hogy a talajhoz súrlódó lába neszét is kivédje és belehallgatózott a csöndbe. A vízcsöpögés előtte hangzott fel.
Megpróbálta felidézni maga előtt a barlang alaprajzát, amit indulás előtt közösen tanulmányoztak a többiekkel. Ábel, aki már többször járt ebben a barlangban, azt mondta, hogy az egész olyan, mint egy nagy cső, kisebb-nagyobb duzzanatokkal tarkítva. Ha tehát tovább megy előre, előbb-utóbb el kell érnie e kijáratot. Nincsenek mellékágak, ahová betévedhetne.
Bizakodva haladt tovább előre. A keze már fázott a hidegtől, ami folyamatosan érte a nedves falnak köszönhetően. Áttette jobbjába a lámpát, és a másik kezével fogta a falat. Lassan lépegetett előre, a víz hangja felé. Nem emlékezett, hogy patak is van-e a barlangban, így nem tudta, hogy annak a hangját hallja-e. Remélte, hogy patakról szó sincs, mert nem szeretett volna bokáig vízben gázolni.
Hirtelen valami puhát érintett a keze. Riadtan visszakapta azt és megállt. Hallgatózott, vajon egy állatot érintett-e, hall-e bármilyen surlódó zajt, rovarlábak sercenését, csiga csusszanását? De tökéletes volt a csend, eltekintve az állandó és szinte már idegesítő vízcsöpögéstől. Óvatosan visszatette a kezét a falra, végigfuttatta ujjait az egyenetlen felületen. Ismét elérte azt a puha valamit. Megpróbálta kitapogatni, mi lehet az. Ahogy ujjai végigsimítottak a melegnek tűnő felületen, ráébredt, hogy mohát cirógat. Elmosolyodott. Moha. Az jó. Végre egy kis életjel!
Eszébe jutott, hogy akár kiabálhatna is. Hátha meghallják a többiek és visszajönnek érte. Kieresztette hát a hangját, harsogó hahót kiáltva a sötétbe. A hang egyik faltól a másikig csapódva visszhangzott végig a járaton. A fiú megriadt a saját hangjától, mintha sok-sok önmaga vette volna körül, ugyanazt kiáltozva. Mellőzte inkább a további kiabálást és meggyorsította a lépteit. Szinte azonnal megbotlott, majdnem orra esett. Lábával körbetapogatta az akadályt. le is hajolt, hogy ujjaival is megvizsgálhassa. A tárgy ugyanolyan nedves és síkos volt, mint a fal. Bizonyára egy kő volt az, amely kiállt a talajból, mely ugyanabból a kőzetből állt, amiből a fal. A fiú felállt és most már óvatosabban araszolt tovább. Nem hiányzott neki, hogy kitörje a bokáját a kiálló köveken.
Érezte, hogy emelkedik a padló a talpa alatt. Az emelkedő lankásan indult, tempóját le sem lassítva birkózott meg az első néhány tíz méterrel, aztán meredekebbé vált. A fiúnak meg kellett állnia, mert úgy érezte, elfogy a levegője, liheget. Biztos volt benne, hogy ha látna, most szürke páragomolyag ölelné körbe. Nem tudta, mekkora emelkedő vár még rá, inkább lassított az iramon.
Végre felért a dombon, ismét vízszintes talajt érzett a lába alatt. Térde jólesően kinyújtózott, és rádöbbent, hogy már nem hallja a vízcsobogást. Butaságnak tűnt, mégis becsukta a szemét, hátha még élesebb érzékelésre tudja késztetni a hallójáratait. De nem hallott semmit. Teljes csönd vette körül. Mélyet lélegzett. A barlang hideg, nyirkos levegője tüdeje legapróbb kis hörgőjéig hatolt, valami furcsa, kénes ízt hagyva maga után. Mintha egy rejtett forrás kipárolgása lenne, gondolta a fiú. Kén… csak ne legyen belőle sok, mert akkor nem jut ki élve innen.
Kinyitotta a szemét, olyan tágra meresztette, amilyenre csak tudta és előre nézett. Mintha halvány fény derengett volna messzire előtte. Megrázta a fejét, mert nem volt biztos abban, hogy mit lát. Hátha csak álmodja, annyira kívánja, hogy fényt lásson, hogy az érzékei becsapják. De amikor újra kinyitotta a szemét, a fényfolt még mindig ott volt.
Megkönnyebbülten mosolyodott el. Érezte, hogy arcizmai egészen elmerevedtek, ahogy keze is meggémberedett a barlang hideg levegőjében. Vágott egy-két grimaszt, felhúzta az orrát, sőt, még az arcát is megdörzsölte, hogy visszatérjen az élet az izmaiba, majd immár gyorsabban, továbbment.
A fény a kijáratból érkezett. Ahogy egyre közelebb ért hozzá, oldódott körülötte a sötétség. Már nem volt szüksége a falra mint támaszra, anélkül is biztonsággal ment előre, hogy folyamatosan fognia kellett volna a falat. Kezét beletörölte a nadrágjába, ami ugyanúgy átvette a barlang hidegét, mint az arca és a keze. A járat kitágult körülötte, és a kijárat közelében öblös teremmé nőtt.
Csak akkor vette észre, hogy majdnem szaladt. Ahogy a terem közepére ért, lelassította lépteit. A levegő melegebbnek tűnt körülötte, és erős akácillat érződött, mely bizonyára a barlang bejáratán át jutott be oda. Tényleg, jutott eszébe a fiúnak, akácerdő van a barlang körül. Megállt, hogy erőt gyűjtsön. A kijáratig – most már jól látta a derengésben – még egy enyhe emelkedő volt vissza. Amint ott ácsorgott, emlekedő és süllyedő hangok ütötték meg a fülét. A társai hangja volt. Nem lehettek messzire, talán közvetlenül a barlang előtt tanakodtak.
- Hé! – kiáltotta el magát a fiú, kieresztve a hangját. – Várjatok meg, itt vagyok!
Végre elérte a hasadékot, a barlang száját. Nagy igyekezetében ismét megcsúszott, de nem esett el – segítő kezek nyúltak felé és állították talpra.
- Azt hittem, itt hagytok. Kialudt a lámpám – mondta, és megkönnyebbülten rámosolygott a többiekre.
Kilépve a szabadba, hunyorogva megállt, kővé vált arcát a nap felé fordította és megfürdette magát annak melegében. Kijutott. Túlélte.
Eszébe véste, hogy tartalék elem nélkül soha többet nem mehet barlangi túrára.

2013. november 1., péntek

Start!

Elindultunk. Találtam egy jó kis számlálót az oldalon, hát ide biggyesztettem a blogom szélére, hogy figyelni lehessen a haladásomat. Egyelőre nem rohanok.
És miért is ne most jött volna ki rajtam a megfázás, fulladásig köhögéssel, folyó orral és könnyező szemmel? Még jó, hogy van itthon apróbojtorján tea, ha eleget iszom belőle, vasárnapra talán meggyógyulok.
Mert NaNo ide vagy oda, hétfőn dolgozni kell menni...