Jóformán az egész napomat a szobában töltöttem a gép előtt, de megvan!!! Elértem az 50k-t, átszakítottam a célszalagot. Ez persze nem jelenti azt, hogy a regény is kész. Valójában még közel sem értem a végére, de legszívesebben máris az elejétől kezdeném újra és kidobnám mindazt, amin az elmúlt hónapban dolgoztam. Mert egyáltalán nem olyan lett, amilyenné tenni szerettem volna. Valahogy sokkal... pfűbb.
Azért befejezem ezt a változatot, aztán írok belőle egy másikat. Talán vannak megmenthető részei ennek is, de nincs értelme szétdarabolni. Legalább a karakterek és a főbb iránycsapás megvan.
Most már lehet kényelmesebb tempóban, nyomás nélkül írni. De vajon menni fog az nekem? Hiányzik majd az ostorcsattogtatás.... (??)
2013. november 30., szombat
2013. november 26., kedd
35 752
Olybá tűnik, hogy mégis meglesz az az 50 k. Hat olyan nap után, amelyeken nem írtam egy sort se. Leeresztés és kétségek után. Mindazok után, amikről az előző bejegyzésben írtam. Ma átszakítottam a 35 ezres szalagot, majdnem a 36-ost. De már álmos vagyok, nem bírom tovább, nem használ a tea sem. Inkább alszom egyet. Már látom az alagút végét, egyre erősebben pislákol nekem a fény, amely remélem, nem szembejövő vonatot jelenti, hanem a célban égő örömtüzet...
2013. november 18., hétfő
Leeresztve
Rugdosom magam, hogy írjak, le vagyok maradva majd' nyolcezer szóval, és fogalmam sincs, mi lesz az egészből. Az idei témaválasztásom tipikus példája annak , amikor tudom, hogy mit akarok, de nem gondoltam át rendesen, hogy hogyan. Elindultam egy szálon, de máris belekeveredett másik kettő - hiába, a szereplőknek önálló életük van! Még nem tudom hogyan fogom kibogozni és hová jutok. Azt se, hogy befejezem-e valaha.
Egyet viszont biztosan tudok: nem adom fel, idén is ott akarok lenni a "nyertesek" között. Tollat elő, papír, tárulj, uzsgyi!
Egyet viszont biztosan tudok: nem adom fel, idén is ott akarok lenni a "nyertesek" között. Tollat elő, papír, tárulj, uzsgyi!
2013. november 10., vasárnap
Elveszve a sötétben
(Egy másik tavalyi ujjgyakorlat, míg a NaNóval küszködök:)
Hirtelen vacakolni kezdett a lámpája. Megállt, hogy
megnézze, tehet-e vele valamit. Megütögette a lámpafejet, hátha csak elcsúszott
benne valami. Meg is rázta a hengeres eszközt, mire a lámpa pislogott néhányat
és újra teljes fényességével világított. A fiú megnyugodott és továbbindult.
Ahogy
felemelte a fejét és végre nem a lámpát nézte, észrevette, hogy elmaradt a
többiektől. Bizonyára nem vették észre, hogy megállt szerelni. Vállat vont és
tovább araszolt a csúszós talajon, a keskeny alagútban. Alig tett néhány
lépést, amikor a zseblámpája minden előzetes figyelmeztetés nélkül kialudt. A
fiú ismét megállt, kipróbálta a korábban sikerrel alkalmazott praktikákat, de
hiába. A lámpának esze ágában sem volt ismét kigyulladnia.
A fiú száját
dühös káromkodás hagyta el. Ott állt a vaksötétben, egyedül, messze a
kijárattól. Egyáltalán – merre van a kijárat? Hogyan fog tájékozódni? Hogy
találja meg a többieket? Lehet, hogy észre se veszik, hogy már nem lépeget
mögöttük. Mi lesz, ha itt marad teljesen egyedül, a hideg és idegen barlangban?
Mély levegőt
vett, mert eszébe jutott, hogy semmiképp nem szabad pánikba esnie. Azzal csak a
saját esélyeit rontaná. Tett még egy kísérletet a lámpa felélesztésére, de
sikertelenül. Kinyújtotta üres kezét oldalra, ahol a járat falát sejtette,
megpróbálta kitapogatni a határait. Nem sikerült egyenesre tárnia a karját – a
fal olyan közel volt, hogy maga is meglepődött. Világosban valahogy tágasabbnak
tűnt a folyosó. Kezét végigfuttatta a falon, kicsit előre, kicsit hátra, kicsit
felfelé is, hátha talál valami kapaszkodót: egy vezetéket, korlátot, bármit. De
semmit sem talált, csak a nyirkos, síkos falat tapintotta. A zseblámpát két
térde közé szorította, kitárta mindkét karját, hogy eszébe véshesse, milyen
széles is a folyosó. Behajlított könyökkel elérte mindkét oldalt. A magasságát
nem tudta kitapintani, ahhoz túlságosan messzire volt a plafon.
Most, hogy már
tudta, mekkora területen araszolhat tovább, kicsit megnyugodott. Olyan közel
húzódott a jobb oldali falhoz, amennyire csak lehetett anélkül, hogy folyamatosan
a nedves kőzethez kelljen dörgölőznie. Kezét a falon tartva indult tovább.
A sötétségben
a legapróbb neszt is azonnal meghallotta. Mintha víz csöpögött volna nem
messzire, de hogy előtte vagy mögötte van a hang forrása, azt elsőre nem tudta
volna megmondani. Megállt, hogy a talajhoz súrlódó lába neszét is kivédje és
belehallgatózott a csöndbe. A vízcsöpögés előtte hangzott fel.
Megpróbálta
felidézni maga előtt a barlang alaprajzát, amit indulás előtt közösen
tanulmányoztak a többiekkel. Ábel, aki már többször járt ebben a barlangban,
azt mondta, hogy az egész olyan, mint egy nagy cső, kisebb-nagyobb
duzzanatokkal tarkítva. Ha tehát tovább megy előre, előbb-utóbb el kell érnie e
kijáratot. Nincsenek mellékágak, ahová betévedhetne.
Bizakodva
haladt tovább előre. A keze már fázott a hidegtől, ami folyamatosan érte a
nedves falnak köszönhetően. Áttette jobbjába a lámpát, és a másik kezével fogta
a falat. Lassan lépegetett előre, a víz hangja felé. Nem emlékezett, hogy patak
is van-e a barlangban, így nem tudta, hogy annak a hangját hallja-e. Remélte,
hogy patakról szó sincs, mert nem szeretett volna bokáig vízben gázolni.
Hirtelen
valami puhát érintett a keze. Riadtan visszakapta azt és megállt. Hallgatózott,
vajon egy állatot érintett-e, hall-e bármilyen surlódó zajt, rovarlábak
sercenését, csiga csusszanását? De tökéletes volt a csend, eltekintve az
állandó és szinte már idegesítő vízcsöpögéstől. Óvatosan visszatette a kezét a
falra, végigfuttatta ujjait az egyenetlen felületen. Ismét elérte azt a puha
valamit. Megpróbálta kitapogatni, mi lehet az. Ahogy ujjai végigsimítottak a
melegnek tűnő felületen, ráébredt, hogy mohát cirógat. Elmosolyodott. Moha. Az
jó. Végre egy kis életjel!
Eszébe jutott,
hogy akár kiabálhatna is. Hátha meghallják a többiek és visszajönnek érte.
Kieresztette hát a hangját, harsogó hahót kiáltva a sötétbe. A hang egyik
faltól a másikig csapódva visszhangzott végig a járaton. A fiú megriadt a saját
hangjától, mintha sok-sok önmaga vette volna körül, ugyanazt kiáltozva.
Mellőzte inkább a további kiabálást és meggyorsította a lépteit. Szinte azonnal
megbotlott, majdnem orra esett. Lábával körbetapogatta az akadályt. le is
hajolt, hogy ujjaival is megvizsgálhassa. A tárgy ugyanolyan nedves és síkos
volt, mint a fal. Bizonyára egy kő volt az, amely kiállt a talajból, mely
ugyanabból a kőzetből állt, amiből a fal. A fiú felállt és most már óvatosabban
araszolt tovább. Nem hiányzott neki, hogy kitörje a bokáját a kiálló köveken.
Érezte, hogy
emelkedik a padló a talpa alatt. Az emelkedő lankásan indult, tempóját le sem
lassítva birkózott meg az első néhány tíz méterrel, aztán meredekebbé vált. A
fiúnak meg kellett állnia, mert úgy érezte, elfogy a levegője, liheget. Biztos
volt benne, hogy ha látna, most szürke páragomolyag ölelné körbe. Nem tudta,
mekkora emelkedő vár még rá, inkább lassított az iramon.
Végre felért a
dombon, ismét vízszintes talajt érzett a lába alatt. Térde jólesően
kinyújtózott, és rádöbbent, hogy már nem hallja a vízcsobogást. Butaságnak
tűnt, mégis becsukta a szemét, hátha még élesebb érzékelésre tudja késztetni a
hallójáratait. De nem hallott semmit. Teljes csönd vette körül. Mélyet
lélegzett. A barlang hideg, nyirkos levegője tüdeje legapróbb kis hörgőjéig
hatolt, valami furcsa, kénes ízt hagyva maga után. Mintha egy rejtett forrás
kipárolgása lenne, gondolta a fiú. Kén… csak ne legyen belőle sok, mert akkor
nem jut ki élve innen.
Kinyitotta a
szemét, olyan tágra meresztette, amilyenre csak tudta és előre nézett. Mintha
halvány fény derengett volna messzire előtte. Megrázta a fejét, mert nem volt
biztos abban, hogy mit lát. Hátha csak álmodja, annyira kívánja, hogy fényt
lásson, hogy az érzékei becsapják. De amikor újra kinyitotta a szemét, a
fényfolt még mindig ott volt.
Megkönnyebbülten
mosolyodott el. Érezte, hogy arcizmai egészen elmerevedtek, ahogy keze is
meggémberedett a barlang hideg levegőjében. Vágott egy-két grimaszt, felhúzta
az orrát, sőt, még az arcát is megdörzsölte, hogy visszatérjen az élet az
izmaiba, majd immár gyorsabban, továbbment.
A fény a
kijáratból érkezett. Ahogy egyre közelebb ért hozzá, oldódott körülötte a
sötétség. Már nem volt szüksége a falra mint támaszra, anélkül is biztonsággal
ment előre, hogy folyamatosan fognia kellett volna a falat. Kezét beletörölte a
nadrágjába, ami ugyanúgy átvette a barlang hidegét, mint az arca és a keze. A
járat kitágult körülötte, és a kijárat közelében öblös teremmé nőtt.
Csak akkor
vette észre, hogy majdnem szaladt. Ahogy a terem közepére ért, lelassította
lépteit. A levegő melegebbnek tűnt körülötte, és erős akácillat érződött, mely
bizonyára a barlang bejáratán át jutott be oda. Tényleg, jutott eszébe a
fiúnak, akácerdő van a barlang körül. Megállt, hogy erőt gyűjtsön. A kijáratig
– most már jól látta a derengésben – még egy enyhe emelkedő volt vissza. Amint
ott ácsorgott, emlekedő és süllyedő hangok ütötték meg a fülét. A társai hangja
volt. Nem lehettek messzire, talán közvetlenül a barlang előtt tanakodtak.
- Hé! –
kiáltotta el magát a fiú, kieresztve a hangját. – Várjatok meg, itt vagyok!
Végre elérte a
hasadékot, a barlang száját. Nagy igyekezetében ismét megcsúszott, de nem esett
el – segítő kezek nyúltak felé és állították talpra.
- Azt hittem,
itt hagytok. Kialudt a lámpám – mondta, és megkönnyebbülten rámosolygott a
többiekre.
Kilépve a
szabadba, hunyorogva megállt, kővé vált arcát a nap felé fordította és megfürdette
magát annak melegében. Kijutott. Túlélte.
Eszébe véste,
hogy tartalék elem nélkül soha többet nem mehet barlangi túrára.
2013. november 1., péntek
Start!
Elindultunk. Találtam egy jó kis számlálót az oldalon, hát ide biggyesztettem a blogom szélére, hogy figyelni lehessen a haladásomat. Egyelőre nem rohanok.
És miért is ne most jött volna ki rajtam a megfázás, fulladásig köhögéssel, folyó orral és könnyező szemmel? Még jó, hogy van itthon apróbojtorján tea, ha eleget iszom belőle, vasárnapra talán meggyógyulok.
Mert NaNo ide vagy oda, hétfőn dolgozni kell menni...
És miért is ne most jött volna ki rajtam a megfázás, fulladásig köhögéssel, folyó orral és könnyező szemmel? Még jó, hogy van itthon apróbojtorján tea, ha eleget iszom belőle, vasárnapra talán meggyógyulok.
Mert NaNo ide vagy oda, hétfőn dolgozni kell menni...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)