Megcsináltam!!

Hihetetlen, de ötödször is sikerült! Pedig ma délután ott tartottam, hogy elengedem, hadd menjen, nem fog összejönni. De azért csak írtam, dőlt belőlem a szó - aminek legalább a felét kidobhatom majd úgy, ahogy van -, és megcsináltam! Elértem az ötvenezret, bár a sztori még korántsem ért véget, de a NaNo szempontjából ennek nincs jelentősége.

Megyek, beköszönök a srácoknak a cseten, aztán szunya. Holnap is lesz nap, holnap is írhatok. Immár nyomás nélkül. Remélem, úgy is menni fog...

Lelassulva

Bevallom, nem ütöm meg azt a szintet, amit elvárnék magamtól. Idén nem. Pedig a sztori kezdi bontogatni a szárnyát, alakul, aminek alakulnia kell, de valahogy mégis. Vagy mégse. Túl sokat foglalkoztatnak más dolgok, mert idén se tudtam beszerezni egy megfelelő elefántcsont tornyot, ahol kellő elszigeteltségben és magányban dolgozhatnék. 
Helyette körbehömpölyög a valóság minden ocsmányságával és elkeserítő helyzetével. Ami annyira meg tud viselni, hogy legszívesebben világgá mennék. Szó szerint. Bárhová, csak innen el. Tüntetés helyett.

Igyekszem magamhoz térni és a hónap végén átszakítani a célszalagot. Még akkor is, ha a célban csak én magam fogok állni és gratulálni magamnak. Mert mi ezt az egészet magunkért tesszük. Magunknak akarunk bizonyítani. Senki más véleménye nem érdekel. 

És most senki ne mondja, hogy ezt a százhuszonegy... százhuszonkét szót is írtam volna inkább a regénybe...

Lendületben

Kis megtorpanás után ma végre ismét felvettem a fonalat, meg a billentyűzetet, és behoztam valamennyit a lemaradásomból. Hiába, az ember lánya nem engedheti meg magának azt a luxust - sajnos -, hogy egész novemberben szabadságolja magát, kiszakad a taposómalomból és elvonul a maga kis elefántcsont tornyába. Bár, ahogy most érzem magam, nem is kéne torony, egy elefántcsont kunyhónak is örülnék, csak legyen benne áram és fűtés. Na jó, elefántcsont se kell...

Holnap szünet lesz NaNo-fronton, mert nem merem azt hinni, hogy hat óra utazás, 22 km lenyomása után (túra a Pilisben!) még lesz kedvem éjjel írni. No de vigasztal a tudat, hogy hétvége következik. Majd belehúzok. (Főleg, ha a csokim is kitart. Jöhet szél, jöhet eső, a csoki kitart...)

(A számláló állása: 9267 szó.)

Elkezdődött

Haj, de... Olyan nyögvenyelősen indult ez a NaNo nekem, hogy szörnyű! Küzdök a szavakkal, a bekezdésekkel, legszívesebben már most kitörölném a felét, de tudom, hogy nem érdemes. Igyekszem arra koncentrálni,hogy összehozzak egy használható első változatot, amiből majd, esetleg, lehet jobb is. Tudom, hogy a NaNo a mennyiségről szól és nem a minőségről, de akkor is... Fene kritikus tudok lenni magammal.

Remélem, nagyon, de nagyon remélem, hogy kussol az a bizonyos belső szerkesztő, és hagyja írni a grafománt. Legalább még 29 napig...

Már csak egy hét

Készülök a NaNóra - megettem majdnem egy egész zacskó gumicukrot.

Majd ha teszek valami érdemlegeset is, szólok.

Nyavalyák

Most állok neki harmadszor, és nem vagyok benne biztos, hogy tetszeni fog a legújabb változat. De ha az eleje nem tetszik, ha nem találom meg a hangot, a sztori igazi hangját, akkor hogy fogok végre istenigazából belecsapni a lecsóba?! 
Töprengek, szenvedek, legyintek, bámulok magam elé, aztán kezdem az egészet elölről.

Remélem, jót fog tenni a holnapi gyalogtúra. A friss levegő. Az erdő-mező. Bár lehet, hogy egyedül kellene mennem...

Mindjárt NaNo - de...

Nem elég, hogy belopózott az ősz hideggel és még több esővel, mindjárt itt a november is, ami köztudomásúlag a regényírás hónapja. A nyáron eltöprengtem rajta, hogy be akarok-e nevezni idén is, immár ötödször, vagy inkább az eddig megírt mindenfélét rázzam gatyába és csináljak legalább az egyikből egy kiadható változatot.
Aztán véletlenül - már ha vannak véletlenek - a szemem elé került a Könyvmolyképző pályázati kiírása, és bár nem az a kedvenc stílusom, amit ők szeretnek kiadni, úgy döntöttem, megpróbálkozom vele. Ezért aztán már most elkezdtem kigondolni a sztorit - ami mellesleg régóta bolyong a "kis szürke sejtjeim" között... 
Lehet, hogy tényleg kell az ösztönzés, egy komolyabb érv, hogy komolyabban vegyem az egészet.

Úgy tűnik, idén "rebel" leszek a NaNón, és egy megkezdett regényt fogok továbbírni harminc napon keresztül - és még azon is túl...

Öregapám, a csősz

- Nédd e, kislányom, öregapád van ezen a képen. A pernahajder kimenekűt a mezőre, a csőszgunyhóba, csak ne kelljen hallgatnia a zsémbeskedésemet. Mer’ neki zsébmeskedés vót, amikor az ivás miatt pörűtem vele. Tudod, kislányom, még a büszkeségemet is a sutba dobtam egyszer miatta!

A legnagyobb dologidő vót, nyáron, ű meg a kocsmába ment a barátjáho’, mer’ az ivás fontosabb vót, mint a munka. Én meg csak vártam, vártam, míg rám nem esteledett, aztán meguntam és elmentem a kocsmába. El én, ne nézz így rám, mint a többi asszony, akik kinn pletyká’tak a kapuba. Nem érdekűt engem akkor má’, hogy ki mit gondol, csak azt akartam, hogy öregapád hazagyüjjön. De hiába könyörögtem neki, csak nem gyütt. Nevetett rám a huncut nézésivel, tudod, milyen az, és azt mondta, ahogy szokta mindig:

- Te édes, nem vagyok én részeg!

Én meg fogtam magam, leűtem a kocsma lépcsőjire, és ott vártam. Hallottam, hogy sugdosnak a hátam mögött, de nem törődtem vele. Addig nem mozdútam, míg öregapád ki nem gyütt és fő nem ült a biciglijére. Akkor hazagyüttem én is.

Na, azután esett meg, hogy összepakúta a kislábost, a fazekat, meg a Bodrit, és kimentek a csőszgunyhóba. Azt má’ régebben átalakította, hogy hidegebb időbe is kinn maradhasson csőszködni, mer’ akkor többet fizetett a téesz. Meg úgyis szeretett ott kinn. A csirkéket is ott nevelte, amikor meg hazagyütt, hozta a maradékot, amit nem evett meg a hosszi nyári meg őszi hetek alatt.

A Bodri jó kutya vót, megvédett az mindent, embert, állatot, de a csirkehúst az is nagyon szerette. Azér’ vót madzagra kötve, hogy ne szaladgáhasson mindég a tyúkok után, látod.

Hogy mikor gyütt vissza öregapád? Hát rá pár hétre, amikor vadászás közbe kificamította a bokáját és úgy megdagadt neki, hogy nem tudta lehúzni a csizmáját. Fél napig tartott, míg hazaért, annyira sántított. A botjára támaszkodott, úgy bicegett át az erdőn meg a mezőn, a Bodri meg szaladt előre, azt kiabált, mint a veszett fene. Na, akkor kibékűtünk. Többet nem ment el ollan hosszi időre az öregapád csőszködni.

Én meg cipelhettem haza a sok edényt meg csirkeketrecet, apádékkal. Van ám róluk is valahol egy fényképem ennyi idős korukbó, mint most te vagy, hová is tűnt… Majd mesélek róluk is, csak most inkább aludjál.

(A kép forrása: www.fortepan.hu)

(Készült a Fortepan-mesék I. pályázatára)

Vidéki idill – avagy a látszat csal

Olyanok voltunk, mint az összeesküvők. Ahogy összegyűltünk a ház előtt, bámultunk előre gyanakodva, attól tartva, hogy kiderül. Pedro és José épp csak előjöttek a hátsó kertből a hírre, hogy a vándor fotográfus szemet vetett ránk. Tudtam, hogy néhány méterrel mögöttünk, a nyúlánk liliomok takarásában hevernek az ásók és a lapátok. Csak a szememmel intettem a férfiaknak, hogy meg ne szólaljanak. Nem tudhattuk, hogy a fickó, aki komótosan állítgatta a masináját, húzgálta egyformára az állvány lábait és hajtogatta felénk kiabálva, hogy „Mindjárt! Mindjárt!”, valójában mit akar.

Lejjebb léptem egy lépcsőfokot, tétováztam, hogy leüljek-e a kovácsoltvas asztal mellé. Ülve alig látszanék a képen, eltakarnának a paradicsompalánták meg a karók. Úgy meredeztek a virágágyás helyén, mint büszke trónbitorlók a leigázott nép fölött.

Hallottam a lányok kuncogását a hátam mögül, tudtam, hogy kamaszkoruk minden kíváncsiságával és bimbózó nőiségük hiúságával igyekeznek minél jobban látni és látszódni az ablak vasrácsai között. Kénytelen voltam rájuk pisszegni. Még csak az kellett volna, hogy kíváncsiságukat kielégítendő, beszédbe elegyedjenek az idegennel! Minél előbb elmegy, annál jobb. Az ásást be kellett fejezni, amint lehetett, és friss palántákkal elfedni a nyomokat.

Végül mégsem ültem le. A fickó odakiáltott nekünk, hogy mindenki maradjon, ahol van, így a legjobb, legtermészetesebb. Magasra emelte a villanófényt, harsányan visszaszámolt és elsütötte a gépet.

Úgy tűnt, meg van elégedve, mert nem akarta megismételni az egész procedúrát. A lányok félhangosan sugdostak, tudtam, hogy ha lehetne, behívnák az idegent egy frissítőre. Nem adtam meg nekik ezt az örömet. A tetem lába még kilógott a gödörből, amikor odahagytam, és előrejöttem a fényképész kiabálására. Ideje volt visszatérni.

A férfi látta, hogy nem vagyunk barátkozós kedvünkben. Még egyszer megköszönte hát, hogy lehetővé tettük számára „ennek a vidéki idillnek a lefotografálását”, összeszedte a holmiját és elballagott.

Néhány percig még nem mertem megmoccanni. Pedro és José közelebb óvakodtak, szemükben kérdéssel. Nagyot sóhajtottam – a megkönnyebbülés hosszú és súlyos sóhajával –, és a ház sarka felé intettem:

- Menjetek, ássátok el végre tisztességesen azokat a maradványokat! Tartok tőle, hogy valamelyik jóakarónk már beárult a grófnál, hogy lelőttük egy vadját. Azt akarjátok, hogy börtönbe csukjanak, és a lányok árvaházban nőjenek fel? Nyomás dolgozni, naplopók!

Szót fogadtak, én pedig visszamentem a házba, hogy lesózzam a szarvashúst.

(A kép forrása: www.fortepan.hu)

(Készült a Fortepan-mesék I. pályázatára)

Nekem ostor kéne...

Haj, mit is tehetne egy írogató ember, ha lusta, kényelmes, mindig van más, amivel foglalkoznia kell (lehet), ahelyett, hogy papírt-tollat ragadva végre leírná, amit gondolatban félig már megírt? Talán keresnem kéne valakit, aki ostorral áll a hátam mögött és nem csak csattintgat, ha tétovázom, hanem odacsap... Lehet, hogy már tele lennék hurkákkal, és most nem a bájos babahájra gondolok...

Szó, mi szó, nincs mentség számomra. Mintha mostanában minden téma rögtön elvesztené érdekességét, amint gondolatban végigjátszom. Amikor már tudom, mit lehetne kihozni belőle és hogyan, valahogy nem marad energiám, elszáll a lelkesedésem, és nem tűnik fontosnak, hogy meg is írjam. Mondhatnám, hogy a munka, a család, a három gyerek, stb., de - amellett, hogy ez mind igaz -, arra valahogy marad időm, hogy éjszaka vígjátékokat nézzek a neten nyelvgyakorlásnak álcázva...

Az is igaz, hogy egyszerűbb - és pihentetőbb - csak nézni és max. a szöveg megértésére koncentrálni (főleg, amikor a felirat elcsúszik az élőszóhoz képest), mint leülni és kezembe fogni a tollat. Meg írni is vele. Jó, egyszerűbb lenne rögtön begépelni a szöveget, de kövezzetek meg - én ilyen szempontból régimódi vagyok és jobban szeretem a tollat-papírt. Személyesebb, közvetlenebb, és jól össze lehet velük kucorodni a fotelben.

Mindezek után ünnepélyesen ígéretet teszek, hogy naponta minimum fél órát foglalkozom írással ezután. Nem csak gondolatban, hanem tevőlegesen is - tollal-papírral. Amolyan személyes ROW-t tartok, talán még be is számolok róla itt. Kezdhetném. mondjuk, a befejezetlen novelláim befejezésével...

Ősz

(Zsu emlékére)

Összehúzta magán a könnyű kabátot, miközben befordult a kapualjba. Az őszi szél bekalandozott a vékony szövet alá és megborzongatta a lányt. Épp ideje volt, hogy hazaérjen. Szerencsés lesz, ha nem fázik meg. Csalóka volt az idő.

Felkapcsolta a villanyt a lépcsőházban és elindult felfelé. Elnyomott egy ásítást, és gondolatban már zubogtatta magára a forró vizet a zuhany alatt. A tőle telhető legkisebb zajjal nyitotta ki a bejárati ajtót. Levette a kabátját és szinte settenkedve indult a szobája felé.

A folyosóról nem volt közvetlen bejárat a birodalmába. Át kellett mennie a házinéni szobáján. Óvatosan lépett a puha szőnyegen, mintha attól tartana, hogy mégis megnyikordul alatta a padló. A halvány derengésben becélozta magának az ajtót és már majdnem elérte, amikor egy halk, bánatos hang szólalt meg mögötte:

- Hol volt ilyen sokáig, Zsuzsika?

Szinte megdermedt az ijedségtől. Lépni készülő lába félúton megakadt és úgy érezte, elakad a lélegzete is. A hang irányába fordult.

Az öregasszony összekuporodva gubbasztott az ágy tetején. Fehér hálóinge, hosszú, hófehér haja élesen elütött a sötét környezettől. Fehér madár a paplanon. A szeme nem látszott, csak néha csillant meg egy-egy betévedő fénypászmában. A lány mégis tudta, érezte, hogy őt figyeli. Megrovó, szomorú tekintet a dús szemöldök alól. Úgy érezte, mondania kell valamit. Nem hagyhatja ott egyetlen szó nélkül az asszonyt, ha már egyszer őmiatta virrasztott. Majdnem éjfél volt.

- Moziban voltunk a barátaimmal - felelte végül. - De itt vagyok, tessék nyugodtan lefeküdni! Jó éjszakát!

- Aludjon jól, Zsuzsika!

Becsukta maga mögött a szobaajtót és lezökkent az ágy szélére. Hitetlenkedve bámult maga elé. Még sosem fordult elő, hogy háziasszonya őmiatta ébren maradt volna. Mi ütött belé? Most kezd aggódni érte? Két hónap után? Sosem vette észre, hogy az öregasszony különösebb érdeklődést tanúsított volna a dolgai iránt. Betartotta a kötelező három lépés távolságot. Udvarias volt, de kimért. Néha beszélgettek, de sosem merültek bele túl mélyen semmiféle témába.

Nem értette, mi ez a hirtelen változás. Vagy csak azért érezte hirtelennek, mert sosem szentelt túl nagy figyelmet szállásadónője érzelmeinek? Mert nem törte magát, hogy a szívébe férkőzzön? Nagyon megfelelt neki a helyzet úgy, ahogy volt. Ott lakott a kényelmes, tágas lakás egyik szobájában, élte a maga életét, miközben az öregasszony is élte a magáét.

Felsóhajtott és vetkőzni kezdett. Fáradt volt mindenfajta magvasabb gondolathoz. Füléig húzta a takarót és szinte rögtön elaludt.

Szombat volt, két héttel az első eset után, amikor is az asszony ébren várta a hazatértét. Azóta többször előfordult, hogy a szomorú hang fogadta megérkeztekor a lányt egy-egy esti program után. Az utóbbi időben már előre hallotta a mindig egyforma hangot az ismétlődő kérdést suttogva. Megborzongott tőle. Nem érezte természetesnek.

A napfény beáradt a ritka szövésű függönyökön, rávetült a porcelán teáskészlet kecses darabjaira, megcsillogtatta az ezüst teáskanalakat. Az asztal közepén, lapos, hosszúkás tálon kuglóf és aprósütemény sorakozott elegáns sorokba rendezve. Négy szék állt ott egymástól azonos távolságra elhelyezve. Se túl közel, se túl messzire egymástól.

Az öregasszony beleöntötte a friss teát a kannába. A konyhába tartott, amikor megszólalt a csengő. Megérkeztek a vendégek: három, magakorabeli asszony állt az ajtóban. Mértéktartó mosollyal csókolták meg egymást, miközben levették a kabátjukat. Besorjáztak a nappaliba és leültek az asztal mellé. Mindegyik a maga helyére.

A lány bekukkantott a nyitott ajtón, miközben elhaladt a nappali előtt. Kicsit megmosolyogta a négy öregasszonyt, akik szertartásosan teáztak, süteményt ettek és kipletykálták az elmúlt hét alatt összegyűlt híreket. Elkapta a háziasszonya felé villanó tekintetét - "Ne maradjon el sokáig, Zsuzsika!" - és hirtelen meglódult a szíve. Szinte kimenekült a lépcsőház hűvösébe. Úgy érezte, ott bent nincs levegő.

A közeli parkban kóborolt, cigarettázott és a többi embert figyelte. Leült egy padra, elővette az újságját és olvasni kezdett. Volt még ideje. A randevút későbbre beszélték meg, ráért volna még eljönni. De nem akarta az öregasszonyok fecsegését hallgatni a vékony falon át. Élvezte hát a napfényt, az illatokat, a levegőt a bőrén.

Pihent.

Korábban ért haza, mint szokott. Várta a sötétből előbújó hangot, amikor átment az asszony szobáján, de ezúttal elmaradt. Főbérlője csendesen aludt a takaró alatt. A lány meghökkent és bizonytalan nyugtalanságot érzett. Talán rosszul van? Vagy csak elfáradt a vendégfogadásban? Gyorsan beosont a szobájába. Fel sem kapcsolta a lámpát, sötétben vetkőzött le. Befészkelte magát a paplan alá és elaludt.

Homályos gondolat ébresztgette. "Valaki van itt. Valaki néz. Mi történt?" Félálomban kinyitotta a szemét és... Hideg futott végig a gerincén, majdnem felkiáltott a döbbenettől és az ijedségtől.

Az öregasszony ott állt az ágya mellett. Fehér kísértet, hosszú hálóingben, kibomló, arcába hulló hajjal a holdfényben. Ráncos, de puha kezével a lányt simogatta. Lényéből valami megmagyarázhatatlan szomorúság és sóvárgás áradt a lány felé. Olyan mély és megrendítő, hogy a lány hirtelen sajnálatot érzett a nő iránt. De ijedtsége nagyobb volt a sajnálatnál.

- Hagyjon aludni, kérem! - mondta rekedt, bizonytalan hangon.

Az öregasszony keze megállt a levegőben. Egyetlen hang nélkül megfordult és kiment. A lány még sokáig nem tudott elaludni.

A troli zötyögve tartott a következő megálló felé. Álmos arcú utasok zsúfolódtak össze a keskeny, ülések közti sávban. Egy gombostű sem fért volna el köztük.

A lány erősen kapaszkodott, hogy lábon tudjon maradni. Szeme minduntalan lecsukódott, feje mellére horgadt. Keveset aludt az utóbbi időben. Az öregasszony...

Többször is arra ébredt, hogy a nő ott áll az ágya mellett. Néha csak nézte, néha simogatta is őt. Ha észrevette, hogy a lány felébredt, megfordult és kiment. Sosem mondott semmit. Nem magyarázkodott.

A lány félt elaludni. Rettegett felébredni. Ha tehette, hajnalig nem tért haza, rótta az utcákat vagy a barátainál aludt. Az öregasszony szótlan, különös sóvárgása megviselte az idegeit. Az utóbbi időben az elköltözés gondolata foglalkoztatta.

A troli váratlan rándulással megállt. Az utasok előrelódultak, egymás nyakába esve riadtak fel félig alvó állapotukból. A lány elengedte a kapaszkodót, nekiesett az egyik ülésnek. Beverte a fejét és elájult. Azt sem érezte már, hogy leesik a lépcsőre és valaki a karjára lép.

A kórházban tért magához. Koponyaalapi törés. Kimerültség. Majdnem két napot aludt át. Alig kezdte kipihenni magát.

Látogatáskor megjelent az öregasszony. Zörgő szatyorban hozta a kötelező süteményt, gyümölcslevet. Alig beszélt, csak ült és a lányt nézte. Kis idő múlva felállt és távozott.

A lány csak a holmijáért ment vissza hozzá. Nem magyarázkodott. Egyszerűen bejelentette, hogy elmegy. Sosem látta többé az asszonyt.

Hideg szél kergette a megbarnult faleveleket és rövidesen leesett az első hó.

(2003.)

Freeblog-halál

Csak ma vettem észre, hogy a freeblog, ahol korábban közzétettem egyik-másik írásomat, teljesen meghalt. Hiába, rég nem jártam arra, minek is jártam volna, ha folyton ugyanazt láthattam rajta: legyünk türelemmel, dolgoznak a problémán. Úgy látszik, nem sikerült megoldani.
Így hát maradt ez a hely, nem változtatok semmit, itt írok továbbra is az írásról (is). A blog nevéből kivettem a "no. 2."-t, merthogy 1 már nincs...

Béke poraidra, freeblog!