(Zsu emlékére)
Összehúzta magán a
könnyű kabátot, miközben befordult a kapualjba. Az őszi szél bekalandozott a
vékony szövet alá és megborzongatta a lányt. Épp ideje volt, hogy hazaérjen.
Szerencsés lesz, ha nem fázik meg. Csalóka volt az idő.
Felkapcsolta
a villanyt a lépcsőházban és elindult felfelé. Elnyomott egy ásítást, és
gondolatban már zubogtatta magára a forró vizet a zuhany alatt. A tőle telhető
legkisebb zajjal nyitotta ki a bejárati ajtót. Levette a kabátját és szinte
settenkedve indult a szobája felé.
A
folyosóról nem volt közvetlen bejárat a birodalmába. Át kellett mennie a
házinéni szobáján. Óvatosan lépett a puha szőnyegen, mintha attól tartana, hogy
mégis megnyikordul alatta a padló. A halvány derengésben becélozta magának az
ajtót és már majdnem elérte, amikor egy halk, bánatos hang szólalt meg mögötte:
-
Hol volt ilyen sokáig, Zsuzsika?
Szinte
megdermedt az ijedségtől. Lépni készülő lába félúton megakadt és úgy érezte,
elakad a lélegzete is. A hang irányába fordult.
Az
öregasszony összekuporodva gubbasztott az ágy tetején. Fehér hálóinge, hosszú,
hófehér haja élesen elütött a sötét környezettől. Fehér madár a paplanon. A
szeme nem látszott, csak néha csillant meg egy-egy betévedő fénypászmában. A
lány mégis tudta, érezte, hogy őt figyeli. Megrovó, szomorú tekintet a dús
szemöldök alól. Úgy érezte, mondania kell valamit. Nem hagyhatja ott egyetlen
szó nélkül az asszonyt, ha már egyszer őmiatta virrasztott. Majdnem éjfél volt.
-
Moziban voltunk a barátaimmal - felelte végül. - De itt vagyok, tessék nyugodtan
lefeküdni! Jó éjszakát!
-
Aludjon jól, Zsuzsika!
Becsukta
maga mögött a szobaajtót és lezökkent az ágy szélére. Hitetlenkedve bámult maga
elé. Még sosem fordult elő, hogy háziasszonya őmiatta ébren maradt volna. Mi
ütött belé? Most kezd aggódni érte? Két hónap után? Sosem vette észre, hogy az
öregasszony különösebb érdeklődést tanúsított volna a dolgai iránt. Betartotta
a kötelező három lépés távolságot. Udvarias volt, de kimért. Néha beszélgettek,
de sosem merültek bele túl mélyen semmiféle témába.
Nem
értette, mi ez a hirtelen változás. Vagy csak azért érezte hirtelennek, mert
sosem szentelt túl nagy figyelmet szállásadónője érzelmeinek? Mert nem törte
magát, hogy a szívébe férkőzzön? Nagyon megfelelt neki a helyzet úgy, ahogy
volt. Ott lakott a kényelmes, tágas lakás egyik szobájában, élte a maga életét,
miközben az öregasszony is élte a magáét.
Felsóhajtott
és vetkőzni kezdett. Fáradt volt mindenfajta magvasabb gondolathoz. Füléig
húzta a takarót és szinte rögtön elaludt.
Szombat
volt, két héttel az első eset után, amikor is az asszony ébren várta a
hazatértét. Azóta többször előfordult, hogy a szomorú hang fogadta
megérkeztekor a lányt egy-egy esti program után. Az utóbbi időben már előre
hallotta a mindig egyforma hangot az ismétlődő kérdést suttogva. Megborzongott
tőle. Nem érezte természetesnek.
A
napfény beáradt a ritka szövésű függönyökön, rávetült a porcelán teáskészlet
kecses darabjaira, megcsillogtatta az ezüst teáskanalakat. Az asztal közepén,
lapos, hosszúkás tálon kuglóf és aprósütemény sorakozott elegáns sorokba
rendezve. Négy szék állt ott egymástól azonos távolságra elhelyezve. Se túl
közel, se túl messzire egymástól.
Az
öregasszony beleöntötte a friss teát a kannába. A konyhába tartott, amikor
megszólalt a csengő. Megérkeztek a vendégek: három, magakorabeli asszony állt
az ajtóban. Mértéktartó mosollyal csókolták meg egymást, miközben levették a
kabátjukat. Besorjáztak a nappaliba és leültek az asztal mellé. Mindegyik a
maga helyére.
A
lány bekukkantott a nyitott ajtón, miközben elhaladt a nappali előtt. Kicsit
megmosolyogta a négy öregasszonyt, akik szertartásosan teáztak, süteményt ettek
és kipletykálták az elmúlt hét alatt összegyűlt híreket. Elkapta a háziasszonya
felé villanó tekintetét - "Ne maradjon el sokáig, Zsuzsika!" - és
hirtelen meglódult a szíve. Szinte kimenekült a lépcsőház hűvösébe. Úgy érezte,
ott bent nincs levegő.
A
közeli parkban kóborolt, cigarettázott és a többi embert figyelte. Leült egy
padra, elővette az újságját és olvasni kezdett. Volt még ideje. A randevút későbbre
beszélték meg, ráért volna még eljönni. De nem akarta az öregasszonyok
fecsegését hallgatni a vékony falon át. Élvezte hát a napfényt, az illatokat, a
levegőt a bőrén.
Pihent.
Korábban
ért haza, mint szokott. Várta a sötétből előbújó hangot, amikor átment az
asszony szobáján, de ezúttal elmaradt. Főbérlője csendesen aludt a takaró
alatt. A lány meghökkent és bizonytalan nyugtalanságot érzett. Talán rosszul
van? Vagy csak elfáradt a vendégfogadásban? Gyorsan beosont a szobájába. Fel
sem kapcsolta a lámpát, sötétben vetkőzött le. Befészkelte magát a paplan alá
és elaludt.
Homályos
gondolat ébresztgette. "Valaki van itt. Valaki néz. Mi történt?"
Félálomban kinyitotta a szemét és... Hideg futott végig a gerincén, majdnem
felkiáltott a döbbenettől és az ijedségtől.
Az
öregasszony ott állt az ágya mellett. Fehér kísértet, hosszú hálóingben,
kibomló, arcába hulló hajjal a holdfényben. Ráncos, de puha kezével a lányt
simogatta. Lényéből valami megmagyarázhatatlan szomorúság és sóvárgás áradt a
lány felé. Olyan mély és megrendítő, hogy a lány hirtelen sajnálatot érzett a
nő iránt. De ijedtsége nagyobb volt a sajnálatnál.
-
Hagyjon aludni, kérem! - mondta rekedt, bizonytalan hangon.
Az
öregasszony keze megállt a levegőben. Egyetlen hang nélkül megfordult és kiment.
A lány még sokáig nem tudott elaludni.
A
troli zötyögve tartott a következő megálló felé. Álmos arcú utasok zsúfolódtak
össze a keskeny, ülések közti sávban. Egy gombostű sem fért volna el köztük.
A
lány erősen kapaszkodott, hogy lábon tudjon maradni. Szeme minduntalan
lecsukódott, feje mellére horgadt. Keveset aludt az utóbbi időben. Az
öregasszony...
Többször
is arra ébredt, hogy a nő ott áll az ágya mellett. Néha csak nézte, néha
simogatta is őt. Ha észrevette, hogy a lány felébredt, megfordult és kiment.
Sosem mondott semmit. Nem magyarázkodott.
A
lány félt elaludni. Rettegett felébredni. Ha tehette, hajnalig nem tért haza,
rótta az utcákat vagy a barátainál aludt. Az öregasszony szótlan, különös
sóvárgása megviselte az idegeit. Az utóbbi időben az elköltözés gondolata
foglalkoztatta.
A
troli váratlan rándulással megállt. Az utasok előrelódultak, egymás nyakába
esve riadtak fel félig alvó állapotukból. A lány elengedte a kapaszkodót,
nekiesett az egyik ülésnek. Beverte a fejét és elájult. Azt sem érezte már,
hogy leesik a lépcsőre és valaki a karjára lép.
A
kórházban tért magához. Koponyaalapi törés. Kimerültség. Majdnem két napot
aludt át. Alig kezdte kipihenni magát.
Látogatáskor
megjelent az öregasszony. Zörgő szatyorban hozta a kötelező süteményt,
gyümölcslevet. Alig beszélt, csak ült és a lányt nézte. Kis idő múlva felállt
és távozott.
A
lány csak a holmijáért ment vissza hozzá. Nem magyarázkodott. Egyszerűen
bejelentette, hogy elmegy. Sosem látta többé az asszonyt.
Hideg
szél kergette a megbarnult faleveleket és rövidesen leesett az első hó.
(2003.)