2014. június 29., vasárnap

Öregapám, a csősz

- Nédd e, kislányom, öregapád van ezen a képen. A pernahajder kimenekűt a mezőre, a csőszgunyhóba, csak ne kelljen hallgatnia a zsémbeskedésemet. Mer’ neki zsébmeskedés vót, amikor az ivás miatt pörűtem vele. Tudod, kislányom, még a büszkeségemet is a sutba dobtam egyszer miatta!
A legnagyobb dologidő vót, nyáron, ű meg a kocsmába ment a barátjáho’, mer’ az ivás fontosabb vót, mint a munka. Én meg csak vártam, vártam, míg rám nem esteledett, aztán meguntam és elmentem a kocsmába. El én, ne nézz így rám, mint a többi asszony, akik kinn pletyká’tak a kapuba. Nem érdekűt engem akkor má’, hogy ki mit gondol, csak azt akartam, hogy öregapád hazagyüjjön. De hiába könyörögtem neki, csak nem gyütt. Nevetett rám a huncut nézésivel, tudod, milyen az, és azt mondta, ahogy szokta mindig:
- Te édes, nem vagyok én részeg!
Én meg fogtam magam, leűtem a kocsma lépcsőjire, és ott vártam. Hallottam, hogy sugdosnak a hátam mögött, de nem törődtem vele. Addig nem mozdútam, míg öregapád ki nem gyütt és fő nem ült a biciglijére. Akkor hazagyüttem én is.
Na, azután esett meg, hogy összepakúta a kislábost, a fazekat, meg a Bodrit, és kimentek a csőszgunyhóba. Azt má’ régebben átalakította, hogy hidegebb időbe is kinn maradhasson csőszködni, mer’ akkor többet fizetett a téesz. Meg úgyis szeretett ott kinn. A csirkéket is ott nevelte, amikor meg hazagyütt, hozta a maradékot, amit nem evett meg a hosszi nyári meg őszi hetek alatt.
A Bodri jó kutya vót, megvédett az mindent, embert, állatot, de a csirkehúst az is nagyon szerette. Azér’ vót madzagra kötve, hogy ne szaladgáhasson mindég a tyúkok után, látod.
Hogy mikor gyütt vissza öregapád? Hát rá pár hétre, amikor vadászás közbe kificamította a bokáját és úgy megdagadt neki, hogy nem tudta lehúzni a csizmáját. Fél napig tartott, míg hazaért, annyira sántított. A botjára támaszkodott, úgy bicegett át az erdőn meg a mezőn, a Bodri meg szaladt előre, azt kiabált, mint a veszett fene. Na, akkor kibékűtünk. Többet nem ment el ollan hosszi időre az öregapád csőszködni.

Én meg cipelhettem haza a sok edényt meg csirkeketrecet, apádékkal. Van ám róluk is valahol egy fényképem ennyi idős korukbó, mint most te vagy, hová is tűnt… Majd mesélek róluk is, csak most inkább aludjál.


(A kép forrása: www.fortepan.hu)

(Készült a Fortepan-mesék I. pályázatára)

Vidéki idill – avagy a látszat csal

Olyanok voltunk, mint az összeesküvők. Ahogy összegyűltünk a ház előtt, bámultunk előre gyanakodva, attól tartva, hogy kiderül. Pedro és José épp csak előjöttek a hátsó kertből a hírre, hogy a vándor fotográfus szemet vetett ránk. Tudtam, hogy néhány méterrel mögöttünk, a nyúlánk liliomok takarásában hevernek az ásók és a lapátok. Csak a szememmel intettem a férfiaknak, hogy meg ne szólaljanak. Nem tudhattuk, hogy a fickó, aki komótosan állítgatta a masináját, húzgálta egyformára az állvány lábait és hajtogatta felénk kiabálva, hogy „Mindjárt! Mindjárt!”, valójában mit akar.
Lejjebb léptem egy lépcsőfokot, tétováztam, hogy leüljek-e a kovácsoltvas asztal mellé. Ülve alig látszanék a képen, eltakarnának a paradicsompalánták meg a karók. Úgy meredeztek a virágágyás helyén, mint büszke trónbitorlók a leigázott nép fölött.
Hallottam a lányok kuncogását a hátam mögül, tudtam, hogy kamaszkoruk minden kíváncsiságával és bimbózó nőiségük hiúságával igyekeznek minél jobban látni és látszódni az ablak vasrácsai között. Kénytelen voltam rájuk pisszegni. Még csak az kellett volna, hogy kíváncsiságukat kielégítendő, beszédbe elegyedjenek az idegennel! Minél előbb elmegy, annál jobb. Az ásást be kellett fejezni, amint lehetett, és friss palántákkal elfedni a nyomokat.
Végül mégsem ültem le. A fickó odakiáltott nekünk, hogy mindenki maradjon, ahol van, így a legjobb, legtermészetesebb. Magasra emelte a villanófényt, harsányan visszaszámolt és elsütötte a gépet.
Úgy tűnt, meg van elégedve, mert nem akarta megismételni az egész procedúrát. A lányok félhangosan sugdostak, tudtam, hogy ha lehetne, behívnák az idegent egy frissítőre. Nem adtam meg nekik ezt az örömet. A tetem lába még kilógott a gödörből, amikor odahagytam, és előrejöttem a fényképész kiabálására. Ideje volt visszatérni.
A férfi látta, hogy nem vagyunk barátkozós kedvünkben. Még egyszer megköszönte hát, hogy lehetővé tettük számára „ennek a vidéki idillnek a lefotografálását”, összeszedte a holmiját és elballagott.
Néhány percig még nem mertem megmoccanni. Pedro és José közelebb óvakodtak, szemükben kérdéssel. Nagyot sóhajtottam – a megkönnyebbülés hosszú és súlyos sóhajával –, és a ház sarka felé intettem:
- Menjetek, ássátok el végre tisztességesen azokat a maradványokat! Tartok tőle, hogy valamelyik jóakarónk már beárult a grófnál, hogy lelőttük egy vadját. Azt akarjátok, hogy börtönbe csukjanak, és a lányok árvaházban nőjenek fel? Nyomás dolgozni, naplopók!
Szót fogadtak, én pedig visszamentem a házba, hogy lesózzam a szarvashúst.


(A kép forrása: www.fortepan.hu)

(Készült a Fortepan-mesék I. pályázatára)