Fényképészek és írók országa

Talán írnom kéne egy sztorit ezzel a címmel. De nem fogok. Azt hiszem. 
Nálunk mindenki vagy fotózik, vagy ír. Esetleg ír és fotózik. Lefotózza, ahogy ír. Megírja, hogy fotózik. Ragozzam még?

Az embernek mindentől elmegy a kedve. Leginkább saját magától. Jó messzire. Hogy se írni, se fotózni ne jöjjön vissza. Most itt tartok.

(És még gumicukrom sincs.)

Pattogatott kukorica

(Mert ismét farsangi hetek vannak, és mert mindennap emlékezem...)

A farsang időszaka volt, sok évvel ezelőtt. Kisiskolásként kötelező volt beöltözni, álarcot venni magunkra, bár valójában sosem szerettem álruhát ölteni. Sem pedig kitalálni, hogy mi is legyek. Szerencsémre volt valaki, aki megtette ezt helyettem, kavargó ötletei közül kiválasztott egyet és el is készítette hozzá a jelmezt: anyukám. Neki köszönhetően voltam Tavasz, voltam kevésbé emlékezetes figura - és voltam pattogatott kukorica.

     Ehhez a jelmezhez igénybe vettük nagymamám segítségét is. Szegénykém épp egy csúnya trombózison esett át, nyomta az ágyat hetekig, pihenésre és alig-mozgásra kárhoztatva. Felüdülést jelentett számára a feladat: fűzzön hosszú láncokat nekem pattogatott kukoricából!

    Az említett terményt szépen ki is pattogtatta nagypapám a sparhelten, ahol a fedő alatt virgoncul táncoltak a kukoricaszemek, egy tállal, aztán még eggyel, aztán ki emlékszik már, hánnyal! Telis-teli volt minden pattogatott kukoricával – mert nem csak jelmeznek felfűzni, de enni is szerette az egész család.   

    Mamám feküdt az ágyon hátul, a kisszobában, amely az ő külön bejáratú lakásukhoz tartozott, hátát egy kövér párnának támasztotta, erős tűt szorított ujjai közé és rendületlenül fűzte egyik kukoricaláncot a másik után. Lett belőlük dísz a fehér szoknyámra, sallang a fehér pólómra és került a nyakamba és a karomra lánc- és karkötő formájában is. Mintha egy fejdísz is rémlene, fehér kartonból, pattogatott kukoricával díszítve, de erre már nem esküszöm meg.

    Elérkezett a farsang napja, felvonultam a többiekkel én is a nagy teremben, nem kis derültséget keltve és tapsot aratva. Annyira jól sikerült kukoricaságom, hogy abban az évben én lettem az első. Népszerűségemet mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a verseny végén, átöltözés előtt gyermektársaim leették rólam a sok-sok pattogatott kukoricát…

Sajnos, fénykép nem készült az eseményről – akkor még nem lógott mindenki csuklóján digitális masina, bármikor előránthatóan –, és drága nagymamám képét is csak emlékeimben őrzöm. Azt is, ahogy fekszik az ágyon és fűzi, fűzi a pattogatott kukoricát...