Március

Aznap este tudtam meg, a kirándulás estéjén. Kora tavaszi nap volt, azok közül való, amelyeken libabőrt húz ránk a hűvös reggeli szellő, amikor újszülött hajtásokkal integető füves ösvényen ballagunk lefelé a dombról, hogy közelebbről lássuk a jég alól szabadult tó tükrét.

Fura társaság voltunk, alkalmi túratársak, felfedezésre induló, friss levegőre és hétköznapokból menekítő élményekre vágyó nők és férfiak esetleges csoportja. Legtöbbjükkel akkor, reggel találkoztam először, amikor a szomszéd kis faluba induló buszt vártuk a megállóban. A kultúrház hirdetőtábláján közzétett felhívásnak engedelmeskedve keltünk fel korán a vasárnap ellenére, hogy tegyünk valamit az egészségünkért, és kiszellőztessük a tüdőnket a hegyen. Eljött a magányos mozigépész, egyik kezében lóbálva táskarádiója szíját; ott volt a sportos háziasszony kisiskoláskorú lányával; a szőke, hosszú haját mesterkélten rázó végzet asszonya a főiskolai kollégiumból. Ott voltunk mi négyen is, egy kis baráti kör még kisebb szeletkéje: a beilleszkedni akaró újonc, a család szeme fénye, Nócika, aki túrára is képes volt szoknyában jönni; Miki, a mókamester, aki egyik szemét mindig a szőke szirénen tartotta. És ott voltál te meg ott voltam én, a szerelmespár, aki „mindig együtt jár”.

Az első nagyobb emelkedő után, amikor lehuppantunk a domboldalban, szétszóródva a kopasz tölgyek és gyerekkorú fenyők között, belekotortál a hátizsákba, hogy aztán diadalmas vigyorral szabadítsd ki a szendvicsek és átmelegedett almák alól a papírba csomagolt – mert ennél jobb szigetelés nincs, mondtad – sörösüveget.

- Kérsz? – billentetted felém, pedig tudtad, hogy nem szeretem, és akkor se kérnék, ha szomjhalál fenyegetne.

Kis fintort vágva ráztam meg a fejem, és azt gondoltam: már annyira se figyelsz rám, hogy eszedbe jusson sörellenességem.

- Ha nem, hát nem - megrántottad a vállad, és már sercent is a kupak, amint elszökött alóla a széndioxid, és összekoccintottatok Mikivel, a két sörissza, míg mi, lányok, a bambinkat szopogattuk a csatos üvegeinkből.

- Mért vagy morcos, Ágika? – kérdezte Miki, és lezöttyent mellém a mohos kőre. – Elvitte a cica a nyelvedet?

- Nem, csak nincs kedvem beszélni – feleltem olyan színtelen és hangsúlyát vesztett hangon, amely bárkit elriasztott volna a további beszélgetéstől. Bárkit, akit nem Széll Mikinek hívnak.

- Egész úton alig szóltál valamit. Pedig nem szoktál te ilyen néma levente lenni!

- Mióta nőneműek a néma leventék? – kérdeztem, csak, hogy odaszúrjak egyet.

- Látom, a humorod a régi! – vigyorgott egyre szélesebben Miki, és húzott egyet a sörből. – Akkor még nincs minden veszve!

- Ezt mondd a mohácsiaknak!

Miki kezében megfagyott a lendület, a sörösüveg függve maradt a föld és az ajka között, hogy egy pillanattal később visszazuhanjon a térdére. Nevetését visszaverték a környező dombok, és riadt szarkaraj röppent tova az épp csak virágozni kezdő kökénybokrok mögül.

Láttalak, igen, láttalak, ahogy elmosolyodsz a bajszod alatt, miközben rám sandítasz, és kicsit kacsintasz is, mintha ez a kettőnk tréfája lett volna, amivel leszereltük a túlságosan kíváncsi barátot. De nem szóltál egy szót sem, nem paskoltad meg a kezem, ahogy máskor tetted volna. Jutalomképp, amiért vidám perceket okoztam neked.

- Jobb, ha békén hagyod, Miki – mondtad inkább, és kiittad az utolsó kortyot is az üvegből, mielőtt felcihelődtünk volna, hogy tovább induljunk az úton.

Jólesett volna, ha megfogod a kezem, ha lépteidet az enyémhez igazítod, ha te kérdezed meg, mi bajom. De lemaradtál mögöttem, könnyedén ugráltál kőről kőre, ahogy átkeltünk egy patakon, és a szőke démont szórakoztattad, meg Nócit próbáltad bevonni a társalgásba, hogy végre úgy érezhesse, közénk tartozik. Úgy tettél, mintha nem vennéd észre lépteim egyre gyorsuló ütemét, Miki igyekezetét, hogy tartsa velem a lépést, hogy legalább ő mellettem legyen, ha már te, a párom, lelkem másik fele elpártoltál tőlem és árulón másnak teszed a szépet. Nem láttad a dacosan összeszorított ajkakat, melyek senkihez se akartak már szólni, se a pislogás nélkül, mereven előre bámuló szemeket, melyek vakok maradtak az éledő természet szépségére, és csak egyetlen képet láttak maguk előtt, mintegy rávetülve a délelőtt ragyogó fényességére.

A képet, amely magyarázatot követelt, ráégve a retinámra, ahogy a ház sarka mögül kilépve megpillantottam előző este, amikor hozzád igyekeztem.

Hozzád, az árulóhoz, aki ártatlannak tettetve magát, megöleltél, megcsókoltál, mintha mi sem történt volna, és mintha semmi közöd se lenne ahhoz a filigrán, tündérszerű alakhoz, aki egyre távolodott a fehér lámpafényben.

Azóta vártam a magyarázatot, csak egy szót legalább, a megnyugtatás bársonyos szavát, csak ezért mentem el a túrára is, amit hetekkel előbb elterveztünk, és amit nem akartam lemondani.

De hiába vártam.

(Forrás: fortepan.hu)

A déli pihenőnél nem ültem melléd, egy almát rágcsálva gubbasztottam az út másik oldalán, és figyeltelek a szemem sarkából, mert a nők a szemük sarkából is ugyanolyan jól látnak mindent, mint a férfiak teljes figyelmükkel, ha nem jobban.

A szőke lányt lested, aki egy nagyobbacska kövön ült, haját ráérősen turkálta a szél, ő pedig úgy tett, mintha nem tudná, hogy nézed. Mögötte, kissé srégen felfelé a dombon, Nóci támaszkodott egy kidőlt fatörzsön, és ő is a lányt nézte, féltékenyen és irigyen, amiért neki kevesebb figyelem jutott, mint a Holdnak, amikor fényével túlragyogja a kelő Nap.

Láttam a fiút is, aki a rádióját tekergetve kereste a déli híreket, mintha a természet lágy ölén semmi sem lehetne fontosabb a legfrissebb információknál; láttam a kislányt, aki apró tánclépésekben közeledett felém, és megállt velem szemben, az út túloldalán, miközben az anyja mellette ülve kotorászott a szatyrában.

De mondom, mindezt a szemem sarkából láttam csak, mint lényegtelen történéseket kettőnk meséjének folyamában. A mi mesénkben, melyről éreztem, hogy a végéhez közeledik, és melyről szerettem volna, ha valaki azt mondja, hogy még átírható.

Valahol, az érzékelés peremén még a rádióból szóló híreket is hallottam, ahogy a bemondó azt ecseteli, hogyan ragadt húsz turista egy hőlégballonban Berlin fölött, teljes húsz percre, mire nagy nehezen földre kormányozták őket.

Már tudtam, láttam Miki szemében az aggódást, a barát félelmét, aki tudja, hogy tudom vagy legalábbis sejtem, hogy mi vár ránk. A mozdulatban, ahogy felállt, magasra nyújtózott, hogy vastag, kockás inge alól kikandikált fekete pólója, és ahogy nehéz léptekkel mellém sétált, lezöttyent, egy kósza sóhajt elnyomva, amiben benne volt a „mondjam vagy ne mondjam” kétsége. Mert ő már tudta.

Életem legszomorúbb kirándulása végén, amikor kézfogással elköszöntünk alkalmi társainktól a buszmegállóban, átellenben azzal, ahol a napot kezdtük, nem kérdeztem meg, hogy velem jössz-e. A vállamra lendítettem a hátizsákomat – benne a madárlátta szendvicsekkel, melyeket nem volt étvágyam elfogyasztani –, és nekiindultam a félhomályos utcának hazafelé.

- Ági! – Úgy dörrent utánam a hangod, mint egy korai puskalövés az alkonyi magaslesről. – Meg se vársz?

Megtorpantam, a remény gyenge lepkeszárnyakon ült a szememben, ahogy visszafordultam.

- Miért, kellene? Lenne értelme? – kérdeztem halkan, nem is tudva, hogy meghallottad-e. – Akarsz te még tőlem valamit egyáltalán?

A hátad mögött előrébb lépett Miki, mintegy ugrásra készen, ha segíteni kellene – neked vagy nekem, ki tudja? Felgyűlt közöttünk a csend: tétovázásból dagadt hógolyó, esély az engesztelő hazugságra vagy hangtompító a sikító igazságon? Csak egy rebbenő pillanat volt, mialatt eldőlt, hogy melyiknek is véljem.

- Igazad van – mondtad, és közben nem néztél rám. – Nem lenne értelme.

Aztán megfordultál, és kikerülve Mikit, elsétáltál az ellenkező irányba, egy másik lányhoz, akiről – éreztem – tudtad, hogy vár rád és reménykedik, hogy vele töltöd az estét helyettem.

Miki szemében kérdés csillant, egy fél lépést tett még felém, mielőtt megállítottam.

- Semmi baj, maradj! Egyedül is hazatalálok. Szia!

Azóta se éreztem olyan nehéznek a bakancsot, mint azon az estén, a kirándulás után, amikor szakítottunk.

Azóta sem néztem meg a képeket, amiket Miki készített a túrán. Fényképek nélkül is látom a szemedet, amiből elszökött az irántam való érdeklődés szikrája, és soha többé nem is költözött vissza.

Lottó

(Egy régi kedvenc, búfelejtőnek:)


A lányom is megőrült. Azt hittem, neki legalább megmarad a józan esze. Eszter mindig két lábon állt a földön, nem az az álmodozós fajta. És mégis. Tegnap arra jöttem haza, hogy Eszter áll a szobája közepén, körülötte ruhakupacok hevernek, a szekrény üresen tátong.

- Mi történt? - kérdeztem elképedve.

- Semmi, csak szanálok - felelte lányom teljes léleknyugalommal. - Új ruhákra van szükségem. Meguntam ezeket a régi göncöket.

- Meguntad?! - kiáltottam fel a hajamba markolva. - Eddig semmi bajod nem volt a ruháiddal! Teljesen meg voltál elégedve velük. Mi ütött beléd?

- Ugyan, apa! Ha az ember ennyi pénzt nyer a lottón, csak megengedheti magának, hogy a lánya kicserélje a ruhatárát?

Szó nélkül tántorogtam ki a szobából. Már csak ez hiányzott. Kezdtem úgy érezni, hogy a lottó főnyeremény egyenlő az elmegyógyintézeti beutalóval. Hogy biztosan jobb lett volna, ha meg se nyerjük, ha maradunk az a középosztálybeli normális család, akik voltunk. Ha az asszony továbbra is bejár az óvodába, amit vezetett, ha a lányom nem hagyja abba a tanulást „Most már minek? Nem fogok éhen halni!” - felkiáltással. Nem rohannak le jótékonysági és kevésbé jótékonysági intézmények támogatásért esedezve, nem kilincsel családunk valamennyi tagja naphosszat, hogy kisebb-nagyobb összegekkel segítsem ki őket pillanatnyi pénzzavarukból.

Mélységesen elegem lett abból, hogy a napjaim a kérelmezők elutasításával telnek, valamint annak a kitalálásával, hogy mi módon szabadulhatnék meg tőlük minél előbb. Komolyan fontolgattam az elköltözés lehetőségét, hogy elvonulok valami isten háta mögötti helyre, ahol nem ismer senki és én se ismerek senkit. Ahol békésen élhetek anélkül, hogy bármit is fel kelljen adnom azért, mert megnyertem a lottón az ötöst. Csakhogy - az asszony élénken tiltakozott, világkörüli utazást és biztató befektetéseket emlegetett, a lányom külföldre akart menni, hogy kipróbálja magát ebben-abban (közelebbről nem határozta meg, mit ért ezen, hiába faggattam), a fiam, aki még alig látszik ki a fűből, állatkertet akar alapítani, mert odavan Gerard Durrell-ért. Anyósom meg akarja venni azt a szeretetotthont, ahol utolsó éveit akarja eltölteni (ebben még én is benne lennék!), a szüleim pedig Floridába akarnak költözni, mert ki nem állhatják a telet. Léhűtő, semmirekellő és iszákos öcsémről már nem is szólok, aki egyik adósságból a másikba esik és sosem tud kikeveredni belőlük.

Bevettem magam a nappaliba, elfoglaltam kedvenc hintaszékemet és igyekeztem semmire sem figyelni. Úgy éreztem, időre van szükségem, hogy megemésszem a helyzetet és kitaláljak valamit, mielőtt ez az egész teljesen elfajulna. Azon gondolkodtam, hogy kihúzzam-e a telefont, amikor az átkozott masina megszólalt. Nem akartam felvenni, de feleségem – aki a szakácsnőt vezette be a konyhánkba – kikiabált:

- Nem vennéd fel? Én most nem érek rá!

Így hát felkaptam a kagylót.

- Temetkezési vállalat – mondtam, mert már elegem volt az ismeretlen hívókból és el akartam riasztani az illetőt, bárki legyen is az.

- Ó, akkor valószínűleg félretárcsáztam – hallottam egy sajnálkozó hangot. – Én P. urat keresem.

- Lehet, hogy tudom a számát. Miért keresi?

- Ő az, aki megnyerte azt a fantasztikus összeget a lottón, ugye?

- Igen, de mért érdekli ez magát? Rokona talán?

- Nem, nem, dehogy! Csak egy feltaláló vagyok. Pontosabban: egy leégett feltaláló. A segítségét szeretném kérni egy új találmányom kivitelezéséhez.

- Mi az a találmány? Lehet, hogy engem is érdekel.

- Valóban? Őszintén szólva, nem hiszem, hogy az önök vállalata bármi hasznát is vehetné. A találmányom ugyanis egy időgép.

- Látom, szereti a sci-fit.

- Igen, szeretem, de a dolog működik. A prototípust be tudom mutatni, de a valódi, nagy géphez szükségem lenne egy kis pénzre…

- Nézze, továbbítom a kérését P. úrnak, és ha érdekli a dolog, visszahívja magát. Jó lesz így?

- Igen, nagyon köszönöm. A számom…

Felírtam a számot s elmélázva forgattam a papírdarabkát az ujjaim között. Mert mi van akkor, ha a fickó tényleg feltalálta az időgépet? Felrémlett előttem Wells időgépe és a ronda, bár távoli jövő, melyet regényében lefestett; Anderson időjárőre és a többiek, akiket valaha ebben a témában megírtak és olvastam. Nem tűnt biztatónak a dolog. Minek is nekünk az időgép? Most még. Hogy nagyhatalmak civakodjanak rajta? Netán azért, hogy történészeink árokásás helyett ezzel utazva tárják fel a múlt rejtélyeit? Na, hagyjuk! Az emberiség még nem érett meg erre! Biztos voltam benne, hogy az időgép feltalálása is előbb gondokat okozna, s csak jóval később látnánk valami hasznát – ha látnánk egyáltalán.

Egészen másnapig meg is feledkeztem a fickóról és a találmányáról. Akkor jutott ismét eszembe, amikor délután kettő körül betoppant egy rég nem látott osztálytársam – természetesen kérni jött. Nagyon udvariasan ugyan, de gyorsan kitettem a szűrét. Kezdett felmenni bennem a pumpa és újfent felsóhajtottam, hogy bárcsak sose nyertem volna meg az ötöst a lottón!

És ekkor, mintegy varázsütésre – ugye, így mondják? – rádöbbentem, mi lenne a legjobb megoldás! Lecsaptam a telefonra – csak előbb el kellett távolítanom róla a lányomat – és már tárcsáztam is a feltaláló számát. A negyedik csengetésre vette fel. Nem részletezem a dolgot, elég legyen annyi, hogy megállapodtunk egy találkozóban.

Az ezt követő napok kicsit zűrösre sikerültek. Szinte egyáltalán nem voltam otthon, bevettem magam a feltaláló műhelyébe. A fickó gépe tényleg működött! Az anyagiak természetesen nem okoztak gondot, mindent megadtam neki, hogy egy emberméretű példányt gyárthasson. Naphosszat fúrt-faragott, hegesztett, míg két hét múlva ott állt előttem az eredmény – a világ első működő időgépe! Mert, hogy ez is működni fog, abban nem kételkedtem.

A technikai részletekkel senkit sem akarok untatni, annál is inkább, mert magam is alig értettem az egészet. Mindenesetre én voltam az első ember, aki kipróbálta a gépet. Mert így szólt a megállapodásunk. Én adom a pénzt, ezért cserébe enyém az első út. Oda, ahová én akarom!

Kitalálták már, hová mentem? Vagy talán helyesebb lenne így kérdeznem: mikorba? Nem tettem nagy utat, csak egy hónapot visszafelé. Arra a hétre, amikor megvettem azt az átkozott lottószelvényt és behuzigáltam rajta a későbbi nyerő számokat. Bizony! Tudtam, szinte percre pontosan, mikor fordultam ki az irodaház ajtaján, munka után, hogy betérjek a lottózóba egy szelvényre. Úgyszólván – bármily furcsán hangzik is – lestem magamra. Láttam, hogy felhúzom az esernyőt – csendes nyári eső esdegélt éppen -, átvágok a zebrán és balra fordulok a másik oldalon. Feltűnés nélkül magam elé léptem, elkaptam a könyökömet és behúztam magam egy kapualjba. A hatás leírhatatlan volt. Megdöbbenve meredtem magamra, egy szó sem jött ki a számon és csak tátogtam rám. Gyorsan elhadartam, miről van szó, a lelkemre kötöttem, hogy milyen számok nyernek majd a hétvégén és esdekelve kértem fiatalabb énemet, hogy ne húzza be mind az ötöt, ha jót akar magunknak! Mit mondjak, beletelt egy kis időbe, mire megértette, mit akarok és miért. Kétszer elismételtettem vele a számokat és gyorsan faképnél hagytam. Tudtam, hogy erről a találkozásról nem fog beszélni senkinek. Ennyire csak ismertem magam!

Sikerült úgy beállítanom az időgépet, hogy pontosan azon a napon értem vissza, amelyiken elindultam. A feltaláló gratulálni akart sikeres visszatérésemhez, azonban elakadt a szava. Az időgép, alighogy kiszálltam belőle, pukkant egyet és eltűnt. Ragyogó kedvem kerekedett s mit sem törődve a fickó sápítozásával, hazarohantam.

- Hát te? Hogyhogy ilyen korán hazaértél? – kérdezte a lányom, felpillantva a krimijéből. Javában dúlt a nyári szünet.

- Rosszul éreztem magam és megrövidítettem egy kicsit a napot. Baj?

- Nem, dehogy! Éhes vagy?

- Kösz, nem kérek semmit. De, mégis. Adj egy puszit apádnak!

Eszter meghökkenve nézett rám. Tizenkét éves kora óta nem adott puszit. Mert az olyan kislányos. Most adott.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Remekül!… Mondd csak, volt ötös a lottón?

- Most nem.

- Mióta is nem volt?

- Legalább három hónapja. A legnagyobb nyeremény a miénk volt.

Kérdőn és rosszat sejtve néztem a lányra.

- Jaj, apa! Elfelejtetted? Nagyon fájhatott a fejed. Tudod, négyesünk volt! Az a milliócska azóta is kamatozik a bankban.

- Ja, tényleg! Kissé szórakozott vagyok ma. Megyek, lefekszem egy kicsit.

Tánclépésben lejtettem be a szobába. Végighevertem az ágyon, bámultam a plafont és ujjongtam gondolatban. Sikerült! Sikerült!

Elhatároztam, hogy a jövőben egy ideig nem lottózom.

Az igazából előretörése

Megnéztem a Magyar nyelv értelmező kéziszótárát. Olyan szó, hogy "igazából", nem létezik. Vagyis létezik, hiszen használjuk/-ják, de legtöbbünk érzi, hogy valami nem stimmel vele.
Nos, az nem stimmel, hogy nincs. Nem jelent semmit, leginkább talán a "valójában" helyettesítésére szolgál. Úgy elharapózott, mint celebek között a szelfibot, és mire észrevettük, már ott volt mindenhol: a tévében közölt riportokban, baráti beszélgetésekben, némely újságban közölt interjúban is. Használja boldog-boldogtalan, és bevallom, néha nekem is kicsúszik a számon, bár küzdök ellene. Utálom. 
Azt azért a riporterek javára írom - legalábbis azon az adókon, amiket nézek -, hogy ők mentesek az "igazából" befolyása alól. Egyelőre.

Ha jobban belegondolok, volt valaha egy másik szó, ami ugyanígy elharapódzott a magyar nyelvben, és meglehetősen sokáig tartotta magát: a tulajdonképpen. Javára legyen mondva, ezt legalább ismeri a fent említett nyelvészeti alapmű. Gyanítom, hogy azok, akik előszeretettel szőtték bele a mondataikba nap mint nap, nem voltak tisztában a valódi jelentésével - ti. eredetileg, a lényeget tekintve. Arra azért jó volt, hogy egyesek esetében kibővítse a tőmondatokat...

Remélem, az "igazából" is kikopik a beszédből és az írásból egyaránt, és úgy elfelejtjük, mintha soha nem is lett volna. Értem én, hogy a nyelv folyton fejlődik és változik, de nem mindegy, hogy hogyan és merre...