Gondolatban már az esti teámat
szürcsölgettem otthon, miközben fél szemmel rejtvényt fejtettem, a másikkal meg
a boltot sasoltam, ahol két csitri sutyorgott a kekszes polc előtt. Csak
reménykedtem, hogy zárás előtt fél órával már nem téved be senki más, nyugodtan
lehúzhatom a nem létező rolót. Másrészt pedig nem bántam volna, ha a két
leányzó nemcsak nézelődik, hanem a kasszát is gyarapítja egy kis apróval.
Na szóval, a
skandi vége felé jártam már, két meghatározás között átfutott az agyamon, hogy
lassan zárhatom a pénztárt – mert mérget mertem volna rá venni, hogy a lányok
végül üres kézzel mennek el, hisz nagyobb eséllyel vitatták meg a szerelmi
életüket, mint azt, hogy kakaós vagy vaníliás kekszet vegyenek-e nassolni –,
mikor a félhatos hírekbe kezdtek a rádióban. Tudod, az a fajta szokásos
hírhalom volt, amire az ember csak legyint – kár is meghallgatni, csak csömöröd
lesz a sok politikai hercehurcától, balesettől és gyilkosságtól vagy ami éppen
műsoron volt aznap. De megütötte a fülemet egy mondat egy rakás balekról, akik
fennragadtak valami léghajóban – na, mi is az, várj csak! -, ja, hőlégballon,
amolyan városnézős, tudod! A bemondó azt ecsetelte, hogyan libegett az a húsz
szerencsétlen Berlin fölött húsz percig, amikor nyílott az ajtó, és bejött egy
vevő.
Csak
odabólintottam, de rá se néztem rendesen, lekötötte a figyelmemet a hír, főleg,
hogy a húszasok ilyen szépen sorakoztak benne. Ráadásul húsz perc múlva lett
volna hat, mire a hírek végére ért a náthás hangú hölgyemény, és félhangon
megjegyeztem magamnak, hogy ez a húszak ideje, nicsak, hogy összejöttek!
A hírek után
felhangzott az első recsegő taktus egy slágerből – ki tudja kiismerni magát
ezek között, mind egyforma, hiába, na, a hatvanas évek nótái voltak a
legjobbak! –, és a vevő épp ezt a pillanatot választotta az elém sodródásra.
Fel se pillantottam, csak becsuktam a rejtvényújságot, ledobtam a pénztárgép
alatti polcra, és közben megkérdeztem, mit adhatok.
Akkor néztem rá,
amikor nem kaptam választ.
Tudod, milyen
türelmes ember vagyok, másként nem is lennék jó kereskedő. Akkor se, ha nem
ismertem volna meg a három év alatt, mióta itt nyitottam boltot, a falu teljes
lakosságát. Hisz hozzám járt szinte mindenki a ráérős nyugdíjastól a viháncoló
iskolásokig. Még azok is be-beesnek hozzám, akik a városban intézik a napi
bevásárlást. Van, akit a csoszogásáról ismerek fel, a pattanásos tiniket az
egyedien egyformára színezett-fésült hajukról tudom megkülönböztetni egymástól.
Az arcmemóriám nem a legjobb, tudod, de hangról, testtartásról, járásról
mindenkit felismerek.
Na de
visszatérve arra a napra, ahogy a nő ott állt a pult előtt – mert rögtön
tudtam, hogy egy nő áll előttem, hiába húzott magára jellegtelen, fekete, bő
pulóvert és suhogós tréningnadrágot –, szótlanul bámulva, éreztem, hogy valami
nem stimmel.
Nem is jöttem
rá azonnal, hogy miről van szó, mert a pénztárgép eltakarta a kezét. Az arcából
se láttam sokat, úgy elrejtette a szája elé húzott kendő. Gondoltam, talán
megfázott, és nem akarja, hogy elkapjam a bacilusait. Igazán kedves tőle, hogy
másokra is gondolt, becsülendő tulajdonság manapság. Még el is mosolyodtam a
gondolatra, hogy a tyúklábmintás pamut megállítja a felém száguldó bacikat,
amikor ama bizonyos kendő mögül goromba hang tört elő:
- Ne
vigyorogjá’ má’, add ide a lóvét!
- Tessék? –
ráztam meg a fejem, mert el se akartam hinni, hogy azt hallottam, amit a fekete
jelenés kiejtett a száján. – Mit akar?
- A pénzt, te
elhízott tehén! Ide bele, a szatyorba! – azzal egy gyűrött, zöld nájlon szatyrot
tolt elém, a pénztárgép mellé.
Tudod, hogy
nem vagyok hiú, legalábbis nem jobban az átlagnál, de ez az „elhízott tehén” a
lelkembe taposott. Főként azért, mert éppen egy sikerrel kecsegtető fogyókúra
közepén jártam, túl hat kiló mínuszon. Kezdtem magam formás nőnek érezni, és
akkor jön ez a félresikerült betyár, és letehenez! Azt hiszem, megbocsátható,
hogy felment bennem a pumpa.
- Miből
gondolja, hogy akár csak egy fillért is hajlandó vagyok a rozzant szatyrába
rámolni? – kérdeztem egy egészen kicsit emelt hangon, csípőre tett kézzel. A
szemem sarkából láttam, hogy a két lány megszeppenve, kikerekedett
bociszemekkel bámul ránk a bolt túlsó végéről. Gyanítottam, hogy a rabló
nőszemély addig nem vette észre őket, és reméltem, hogy ez így is marad. Más se
hiányzott volna nekem zárás előtt negyedórával, mint egy túszdráma.
A nő feljebb
emelte addig takarásban lévő balját, és megláttam a benne szorongatott, hosszú
és élesnek látszó pengéjű konyhakést.
Ahogy
tekintetemet a késről a bosszús szempárra emeltem, megpróbáltam kitalálni,
kivel is állok szemben. Említettem, hogy mennyire pocsék az arcmemóriám, és
hiába fürkésztem a fáradtbarna, ráncos kis táskákkal keretezett szemeket,
egyetlen név se ugrott be róluk.
A nő megunni
látszott mozdulatlanságomat, és rekedten cselekvésre szólított fel:
- Na, rakjad
má’ azt a pénzt, nem érek rá egész nap!
Teri! – ugrott
be hirtelen. Hiszen ez a Teri! A nyugdíjas hátébé, akit a férje majd’ negyven
év házasság után hagyott el – no, nem egy fiatalabb nőért, hanem a nyugodt,
gondtalan agglegény élet ígéretéért. Teri, aki azóta is szidja a jóembert, ahol
tudja, és aki öregségi nyugdíjából és zöldségtermesztésből próbál megélni.
Teri, akihez az időjárás se volt kegyes, mert idén alig termett valami a
kertjében.
- De Teri, mégis,
hogy gondolod ezt? Jobban tennéd, ha hazamennél, és ígérem, nem szólok
senkinek!
A kés
megbillent a májfoltos kézben, a barna szemek kitágultak a meglepetésről, de a
hang egy árnyalatnyival se lett barátságosabb:
- Miféle Teri?
Hogy lennék má’ Teri? Ide a pénzt, azt megyek!
A nyomaték
kedvéért felém bökött a késsel, és beláttam, hogy szavakkal itt már nem megyek
semmire. Megcsóváltam a fejem, és kinyitottam a kasszát.
- Jól van, ha
ragaszkodsz hozzá! Nem sok a bevétel, de legyen a tiéd! Nesze!
Belegyűrtem a
még meg se számolt ezreseket, ötszázasokat, a néhány ötezrest a szatyorba, és
Teri felé toltam.
- Az aprót is!
– csattant a hangja.
Ha kevésbé
vagyok fegyelmezett, bizony, felnevettem volna, de gyanítottam, hogy ez nem
szolgálná az ügy mielőbbi befejezését. Inkább marokra fogtam a százasokat,
kétszázasokat és a kisebb címletű fémpénzeket, és bezúdítottam a szatyorba.
Összefogtam a füleit, kissé megemeltem és kirablóm elé tettem.
- Tessék,
viheted, Teri!
- Te ne
terizzé’ engem, jó?!
Még el se halt
az utolsó, magas hangú szótag, a nő felkapta zsákmányát, elhajította a kést –
ami beesett a lisztes zacskók közé, a rendőrök halászták elő később –, és műszálas
gatyasuhogással, a tőle telő legnagyobb sebességgel kirohant az ajtón.
A két lány
megkönnyebbült sóhajától kísérve vettem elő a zsebemből a mobilomat, és
benyomkodtam rajta a százhetet.
- Ej, Teri,
Teri! – csóváltam a fejem, míg feleletre vártam. – Jól elintézted magad, te
falusi Zorró!
(2016 nyár)