2016. augusztus 20., szombat

Zárás előtt

(Egy pályázatra írtam, de végül mégsem ezt a mazsolát küldtem be. Így nyugodtan megmutathatom mindenkinek:)

Gondolatban már az esti teámat szürcsölgettem otthon, miközben fél szemmel rejtvényt fejtettem, a másikkal meg a boltot sasoltam, ahol két csitri sutyorgott a kekszes polc előtt. Csak reménykedtem, hogy zárás előtt fél órával már nem téved be senki más, nyugodtan lehúzhatom a nem létező rolót. Másrészt pedig nem bántam volna, ha a két leányzó nemcsak nézelődik, hanem a kasszát is gyarapítja egy kis apróval.
Na szóval, a skandi vége felé jártam már, két meghatározás között átfutott az agyamon, hogy lassan zárhatom a pénztárt – mert mérget mertem volna rá venni, hogy a lányok végül üres kézzel mennek el, hisz nagyobb eséllyel vitatták meg a szerelmi életüket, mint azt, hogy kakaós vagy vaníliás kekszet vegyenek-e nassolni –, mikor a félhatos hírekbe kezdtek a rádióban. Tudod, az a fajta szokásos hírhalom volt, amire az ember csak legyint – kár is meghallgatni, csak csömöröd lesz a sok politikai hercehurcától, balesettől és gyilkosságtól vagy ami éppen műsoron volt aznap. De megütötte a fülemet egy mondat egy rakás balekról, akik fennragadtak valami léghajóban – na, mi is az, várj csak! -, ja, hőlégballon, amolyan városnézős, tudod! A bemondó azt ecsetelte, hogyan libegett az a húsz szerencsétlen Berlin fölött húsz percig, amikor nyílott az ajtó, és bejött egy vevő.
Csak odabólintottam, de rá se néztem rendesen, lekötötte a figyelmemet a hír, főleg, hogy a húszasok ilyen szépen sorakoztak benne. Ráadásul húsz perc múlva lett volna hat, mire a hírek végére ért a náthás hangú hölgyemény, és félhangon megjegyeztem magamnak, hogy ez a húszak ideje, nicsak, hogy összejöttek!
A hírek után felhangzott az első recsegő taktus egy slágerből – ki tudja kiismerni magát ezek között, mind egyforma, hiába, na, a hatvanas évek nótái voltak a legjobbak! –, és a vevő épp ezt a pillanatot választotta az elém sodródásra. Fel se pillantottam, csak becsuktam a rejtvényújságot, ledobtam a pénztárgép alatti polcra, és közben megkérdeztem, mit adhatok.
Akkor néztem rá, amikor nem kaptam választ.
Tudod, milyen türelmes ember vagyok, másként nem is lennék jó kereskedő. Akkor se, ha nem ismertem volna meg a három év alatt, mióta itt nyitottam boltot, a falu teljes lakosságát. Hisz hozzám járt szinte mindenki a ráérős nyugdíjastól a viháncoló iskolásokig. Még azok is be-beesnek hozzám, akik a városban intézik a napi bevásárlást. Van, akit a csoszogásáról ismerek fel, a pattanásos tiniket az egyedien egyformára színezett-fésült hajukról tudom megkülönböztetni egymástól. Az arcmemóriám nem a legjobb, tudod, de hangról, testtartásról, járásról mindenkit felismerek.
Na de visszatérve arra a napra, ahogy a nő ott állt a pult előtt – mert rögtön tudtam, hogy egy nő áll előttem, hiába húzott magára jellegtelen, fekete, bő pulóvert és suhogós tréningnadrágot –, szótlanul bámulva, éreztem, hogy valami nem stimmel.
Nem is jöttem rá azonnal, hogy miről van szó, mert a pénztárgép eltakarta a kezét. Az arcából se láttam sokat, úgy elrejtette a szája elé húzott kendő. Gondoltam, talán megfázott, és nem akarja, hogy elkapjam a bacilusait. Igazán kedves tőle, hogy másokra is gondolt, becsülendő tulajdonság manapság. Még el is mosolyodtam a gondolatra, hogy a tyúklábmintás pamut megállítja a felém száguldó bacikat, amikor ama bizonyos kendő mögül goromba hang tört elő:
- Ne vigyorogjá’ má’, add ide a lóvét!
- Tessék? – ráztam meg a fejem, mert el se akartam hinni, hogy azt hallottam, amit a fekete jelenés kiejtett a száján. – Mit akar?
- A pénzt, te elhízott tehén! Ide bele, a szatyorba! – azzal egy gyűrött, zöld nájlon szatyrot tolt elém, a pénztárgép mellé.
Tudod, hogy nem vagyok hiú, legalábbis nem jobban az átlagnál, de ez az „elhízott tehén” a lelkembe taposott. Főként azért, mert éppen egy sikerrel kecsegtető fogyókúra közepén jártam, túl hat kiló mínuszon. Kezdtem magam formás nőnek érezni, és akkor jön ez a félresikerült betyár, és letehenez! Azt hiszem, megbocsátható, hogy felment bennem a pumpa.
- Miből gondolja, hogy akár csak egy fillért is hajlandó vagyok a rozzant szatyrába rámolni? – kérdeztem egy egészen kicsit emelt hangon, csípőre tett kézzel. A szemem sarkából láttam, hogy a két lány megszeppenve, kikerekedett bociszemekkel bámul ránk a bolt túlsó végéről. Gyanítottam, hogy a rabló nőszemély addig nem vette észre őket, és reméltem, hogy ez így is marad. Más se hiányzott volna nekem zárás előtt negyedórával, mint egy túszdráma.
A nő feljebb emelte addig takarásban lévő balját, és megláttam a benne szorongatott, hosszú és élesnek látszó pengéjű konyhakést.
Ahogy tekintetemet a késről a bosszús szempárra emeltem, megpróbáltam kitalálni, kivel is állok szemben. Említettem, hogy mennyire pocsék az arcmemóriám, és hiába fürkésztem a fáradtbarna, ráncos kis táskákkal keretezett szemeket, egyetlen név se ugrott be róluk.
A nő megunni látszott mozdulatlanságomat, és rekedten cselekvésre szólított fel:
- Na, rakjad má’ azt a pénzt, nem érek rá egész nap!
Teri! – ugrott be hirtelen. Hiszen ez a Teri! A nyugdíjas hátébé, akit a férje majd’ negyven év házasság után hagyott el – no, nem egy fiatalabb nőért, hanem a nyugodt, gondtalan agglegény élet ígéretéért. Teri, aki azóta is szidja a jóembert, ahol tudja, és aki öregségi nyugdíjából és zöldségtermesztésből próbál megélni. Teri, akihez az időjárás se volt kegyes, mert idén alig termett valami a kertjében.
- De Teri, mégis, hogy gondolod ezt? Jobban tennéd, ha hazamennél, és ígérem, nem szólok senkinek!
A kés megbillent a májfoltos kézben, a barna szemek kitágultak a meglepetésről, de a hang egy árnyalatnyival se lett barátságosabb:
- Miféle Teri? Hogy lennék má’ Teri? Ide a pénzt, azt megyek!
A nyomaték kedvéért felém bökött a késsel, és beláttam, hogy szavakkal itt már nem megyek semmire. Megcsóváltam a fejem, és kinyitottam a kasszát.
- Jól van, ha ragaszkodsz hozzá! Nem sok a bevétel, de legyen a tiéd! Nesze!
Belegyűrtem a még meg se számolt ezreseket, ötszázasokat, a néhány ötezrest a szatyorba, és Teri felé toltam.
- Az aprót is! – csattant a hangja.
Ha kevésbé vagyok fegyelmezett, bizony, felnevettem volna, de gyanítottam, hogy ez nem szolgálná az ügy mielőbbi befejezését. Inkább marokra fogtam a százasokat, kétszázasokat és a kisebb címletű fémpénzeket, és bezúdítottam a szatyorba. Összefogtam a füleit, kissé megemeltem és kirablóm elé tettem.
- Tessék, viheted, Teri!
- Te ne terizzé’ engem, jó?!
Még el se halt az utolsó, magas hangú szótag, a nő felkapta zsákmányát, elhajította a kést – ami beesett a lisztes zacskók közé, a rendőrök halászták elő később –, és műszálas gatyasuhogással, a tőle telő legnagyobb sebességgel kirohant az ajtón.
A két lány megkönnyebbült sóhajától kísérve vettem elő a zsebemből a mobilomat, és benyomkodtam rajta a százhetet.
- Ej, Teri, Teri! – csóváltam a fejem, míg feleletre vártam. – Jól elintézted magad, te falusi Zorró!

(2016 nyár)